ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

Az online tér illékony történései
Interjú Tóth Árpáddal, a Neon Galéria és a Contempo Auctions tulajdonosával

Sípos László
A magyar művészetben is folyamatosan változik a fókusz, bár a tendenciák újra vissza-visszatérnek. A 90-es évekből is vannak olyan csoportok, melyekből aktív művészként most csak nagyon kevesen vannak jelen a szakmában, sokan abbahagyták. Egyfelől van ez, másrészt meg van egy olyan fura dolog is, hogy ha valaki fiatal, akkor nagyon érdekli a közönséget, a középkorúak már annyira nem, és majd az öregek, idős művészek megint érdekesekké válnak, de a középgeneráció valamiért nem annyira.

Az Új Művészet interjúsorozatában nonprofit, forprofit, kereskedelmi, nemzetközi jelenléttel bíró galériákat mutat be. A beszélgetésekből kiderül, hogyan hatott rájuk a pandémia, milyen on- és offline stratégiákat dolgoznak ki. Mai interjúalanyunk Tóth Árpád, a Neon Galéria és a Contempo Auctions tulajdonosa.

Tóth Árpád

Tóth Árpád közvetlenül a 2008-as gazdasági válságot követően alapította meg a Neon Galériát. Ezúttal az éppen aktuális válság közepette találkoztunk vele.

Nemrég beszélgettem Varga Mátyással, a Galerie Kunstwerkberlin alapítójával. Te is voltál egy ideig Berlinben, mielőtt megalapítottad a Neont. Hogy kerültél oda?

Tóth Árpád: A 2000-es évek közepéig dolgoztam a Blitz Galériában. Mikor ez véget ért, azon gondolkoztam, mit csináljak. Akkoriban minden Berlinről szólt, ott volt a művészet központja, és jó néhány magyar alkotó is ott élt: Németh Hajnal, Komoróczky Tamás, Fodor János, A. Nagy Gábor stb. A 2000-es évek amolyan művészeti hőskor volt ott. Németh Hajnal és Lilla von Puttkamer a Rosa Luxemburg Platzhoz közel, megnyitotta a Lada Projektet, ahol magyar és külföldi művészeknek rendezetek kiállításokat. Próbáltam segíteni Német Hajninak a műkereskedelmi tapasztalatommal, mentünk vásárokra, akkor még létezett az Art Forum, mely azóta, 2010-ben megszűnt. Számos – mára befutott – művész is ekkor kezdett el berobbanni a köztudatba, például Wolfgang Tillmans, akinek nagyon nagy hatással volt rám a Hamburger Bahnhofban rendezett önálló tárlata. Egyébként amikor – már otthon – a Neont alapítottam, volt egy olyan ötletem, hogy az ő kiállításával nyitnám a galériát, váltottunk néhány nagyon pozitív hangulatú emailt ez ügyben. Sajnos végül nem jött össze a dolog, a galériása írt, hogy rengeteg tervük van, és sajnos nem fér bele az idejükbe most ez. Pezsgő világ volt.

Miért lett ennek vége?

TÁ: 2008-tól egyre érezhetőbb lett a pénzügyi válság. Azóta Berlin nagyon megváltozott. Korábban rengeteg galéria és művész volt, viszonylag olcsó volt ott az élet, de ahogy az árak fokozatosan emelkedtek, egyre kevesebben tudtak odaköltözni, és ez a kulturális központ jellege csökkent. Mikor ott voltam, egyfolytában kiállításmegnyitókra jártunk. Emlékezetes volt a Künsterhaus Bethanien Fluxus-kiállítása például, vele egyidőben volt kiállítva a CHB-ben a Szentjóby Tamás-féle hordozható múzeum, de rengeteg izgalmas dolog volt akkoriban a városban. Mindezek ellenére az már az ottlétem elején is jól látszott, hogy képzőművészetileg nagyon fontos hely, de műkereskedelmét illetően, pénzügyi szempontból korántsem annyira. Eredetileg azért mentem ki, hogy csináljak egy galériát, de mindenki folyamatosan arra panaszkodott, hogy semmit nem lehet eladni. Az pedig, hogy valakire odafigyeljenek a gyűjtők, a hatalmas konkurencia miatt nagyon nehezen megy – a kelet-európaiak közül ez talán egyedül a szlovén Podnarnak sikerült mostanra, aki akkortájt nyitotta meg a galériáját, mikor kint voltam. Ő azóta komoly tényező lett a piacon. A románok akkor még nem indultak el, a Plan B galéria például. Kint nagyon nehéz érvényesülni, az első négy-öt évet valahogy ki kell bírni, ha az ember pozíciót szeretne szerezni a kinti művészeti körforgásban. Én inkább hazajöttem és 2009-ben megnyitottam a Neont. Gondoltam, ha úgy alakul, idővel csinálunk kint is egy galériát, de jött a válság, ami nagyon sokaknak keresztülhúzta a számításait, de erről a tervemről nem tettem le.

Haász Katalin: Eseményhorizont című kiállítása a Neon Galériában

Kiket állítottál ki akkoriban?

TÁ: A Neon egy, a korosztályomhoz tartozó, fiatal festőkből és egy szobrászból álló művészgárdával indult. Azóta sok minden változott, már a Neon programja is. Kezdetektől fogva voltak visszatekintő, a 60-es és 70-es évek művészetét bemutató kiállítások a programban, ezek egyre fontosabbak lettek. Sajnos a recesszió miatt megváltozott a műkereskedelem is. A fiatal generációt, akikkel én foglalkoztam (Farkas Zsófi, Giricz Máté, Horváth Roland, Nagy Judit, Siegmund Ákos, Szabó Ákos stb.) nagyon rossz időszakban kapta el a visszaesés, nehezen lehetett bármit is eladni. Ennek hatására próbáltak a privát életben ők is valahogy másképp érvényesülni, mondjuk elkezdtek más területeken dolgozni, és én is más területek és korosztályok felé fordultam.

És nem tértek vissza később?

TÁ: Eddig még nem, de reménykedve drukkolok nekik. A magyar művészetben is folyamatosan változik a fókusz, bár a tendenciák újra vissza-visszatérnek. A 90-es évekből is vannak olyan csoportok, melyekből aktív művészként most csak nagyon kevesen vannak jelen a szakmában, sokan abbahagyták. Egyfelől van ez, másrészt meg van egy olyan fura dolog is, hogy ha valaki fiatal, akkor nagyon érdekli a közönséget, a középkorúak már annyira nem, és majd az öregek, idős művészek megint érdekesekké válnak, de a középgeneráció valamiért nem annyira. Egy művész életében nehéz időszak, mikor kijön az egyetemről, sokan már ekkor elhagyják a szakmát. Aztán a 35–40 éves kor is kritikus időszak: ekkor már megvannak a kézzelfogható eredmények, de el kell gondolkoznia azon, hogy hogyan tovább. Az egész életét arra teszi föl az ember, hogy művészként próbál érvényesülni, vagy keressen valami polgári foglalkozást?

Ez külföldön is így van szerinted?

TÁ: Szerintem ott is lehet egy ilyen felfutás, ami után nehéz a figyelmet fenntartani. Erről az jut eszembe, hogy pár éve volt a Neonban egy holland–magyar kiállítás. A holland művészek meg voltak lepődve, hogy nálunk vannak eladások, és üzleti alapon ilyen sok galéria működik. A magyar műkereskedelem, és itt nem csak a klasszikus piacra gondolok, azt hiszem, ilyen szempontból kifejezetten fejlett. Azt mondták, hogy Hollandiában nemigen fordul meg egy pályakezdő művész fejében, hogy ő abból fog tudni megélni, hogy képeket ad el. Nyilván van egy szűk réteg, akinek ez sikerül, de nagyon ritka. Pályázatok vannak, és volt valami olyan konstrukció is – ami, nem tudom, hogy működik e még –, hogy aki az ottani alap tagja, az alanyi jogon is kapott havi juttatást és kiállítási lehetőséget. Magyarországon van néhány fiatalokra fókuszáló ösztöndíj, továbbá van az NKA, és újabban az MMA is indított ilyen programot. Itthon a galériák, kiállítóhelyek is pályázhatnak.

Mennyibe kerül egy galéria fenntartása?

TÁ: Ez nagyon sok tényezőtől függ, de alapvetően szerintem nem a pénzen múlik, sokkal inkább a lelkesedésen és a kitartáson. Ebben a szakmában évtizedekre előre érdemes tervezni. Én annak idején hosszútávra tervezve indítottam a galériát, az akkori pénzügyi válság ellenére. Akkor ez egy egyértelmű lépésnek tűnt, a jelenből visszanézve már kockázatosabbnak tűnik. Az persze megint más, ha mondjuk nemzetközi vásárokra is akarsz menni és, hogy hogyan tudsz a nemzetközi piacba integrálódni.

Te akarsz?

TÁ: Amikor beindult a galéria, nagyon meg kellett gondolni, hogy az ember milyen beruházásokba fektessen. A komoly vásároknak már akkor is nagyon magas standdíjai voltak. Én akkor egy másik irányba indultam. Úgy gondolom, hogy a magyar művészeti piac alapjait itthon kell lefektetni, ahogyan fölépült a klasszikus szegmens is. A stabil műkereskedelemmel működő országokban mindenütt a helyi művészekre koncentráló lokális piac az, ami a bázist adja. Én erre koncentráltam, elindítottam egy könyvkiadási programot is, amelyben mostanra 14 kötet jelent meg. Ezek a könyvek egyrészt művészettörténetileg igyekeznek elemezni és bemutatni egy művész életművét vagy annak egy alkotói periódusát, másrészt segítenek az információ eljuttatásában itthon, és külföldön is. Ennek és több külföldi kollégával való kapcsolatnak köszönhetően egyre komolyabb a nemzetközi érdeklődés. Talán így, a vásárok melletti alternatív csatornákat építve és felhasználva, sikerült új utakat kitaposni. Az internetnek és az információáramlásnak köszönhetően a Contempo árverésein is egyre nagyobb arányban jelennek meg a külföldi vásárlók, akik erősítik a másodpiacot.

Neon Galéria könyvek

Mi a helyzet ma, a járvány idején?

TÁ: Már a járvány előtt sok minden változásnak indult, de idén tavasszal fölgyorsultak az események. Ahogyan lassulni kezdett a konjunktúra, szerencsére az értékek és a kvalitás irányába tolódott a kereslet, elindult egy fordulat a minőség felé a műkereskedelemben. Az biztos, hogy van már egy széles vásárlói réteg, aki pontosan tudja, hogy mit akar venni, koncepció alapján gyűjt. Korábban a nagy galériák határozták meg a nemzetközi trendeket is, mostanra árnyalódott a kép. A nemzetközi sztárok mellett egyre többen foglalkoznak például kelet-európai művészekkel, és így a magyar művészettel is. Hatalmas érdeklődés van a koncept és a 60-as, 70-es évek munkái iránt, és lassan jön majd a 80-as évek felfedezése is. Egyébként a nagy művészeti vásárok is átalakulnak, árnyalódik a kép, csökken a hegemóniájuk. Úgy tűnik, hogy a vásárok hirtelen vesztettek jelentőségükből, már csak azért is, mert nem lehet személyesen részt venni rajtuk. Pillanatnyilag sok minden a neten történik, de az online tér történései illékonyak.

Korodi Luca: A Föld bőre /project 1 · The Skin of Earth Space is the place című kiállítása a Neon Galériában

Mit gondolsz, ez csak időlegesen történik, vagy lassan tényleg átkerül a műkereskedelem súlypontja az internetre?

TÁ: Ezt egyelőre senki nem tudja megmondani. A gazdaságban bizonyos szektorok le-, mások felértékelődnek. A hagyományos, régi, kiskereskedelmi és vendéglátós világ, vagy a turizmus most nagyon nagy bajban van, de az online kereskedelemben nem olyan rossz a helyzet. Mi is megcsináltuk az első online árverést a Contempóval, tíz napig lehetett licitálni a tételekre. Nagyon jól sikerült. Bizonyos műfajokban már most meghatározó szerepe és helye van az online értékesítésnek, de nem hiszem, hogy ez lenne az egyedüli folytatandó út. A lényeg az online és az offline térben is ugyanaz, igyekszünk izgalmas és magas minőségű dolgokkal foglalkozni. Az újonnan megjelenő online eszközök térhódítása mellett is igaz marad, hogy a képzőművészet személyes műfaj, a műveket meg kell nézni fizikai valójukban, közel kell menni hozzájuk.