Elektronikus sötétség Khar Khotban
Matthew Dear Black City című lemeze

Horváth Márk

Az elektronikus zene egyik sajátossága a megszakítottság, a töredezettség és a sercegő szétesettség párhuzamos jelenléte valamilyen furcsa, megragadhatatlan poszthumán folytonossággal. A darabos, megtört ritmika különösen a komplexebb, kísérletibb jellegű elektronikus zenékre jellemző, amelyek sötét portálként juttatják hallgatóságukat ebbe a megragadhatatlan kontinuumba.

A zenéhez való eljutást biztosító fekete, totemszerű, titokzatos kódot tartalmazó eszköz

Matthew Dear 2010-ben megjelent Black City című lemeze sajátosan mutatja fel ezt az ember elől visszahúzódó, titokzatos alteritást, amelyet zajon és zörejeken túl lévő folytonosságként jellemezhetünk. Az album dalainak felszínén végigfut a furcsa sercegések, koppanások, puffanások és megannyi érdekfeszítő zajeffekt sajátos széttartó hatása. Ám Dear elektronikus zenei művén nemcsak a megtörtség és darabosság van párhuzamosan jelen a poszthumán zajtenger alatti folytonossággal, hanem egy redukálhatatlan heterogenitás is összekapcsolódik a lemez címében szereplő sötétséggel. Álláspontunk szerint ahhoz, hogy ez az ellentmondásos kettősség vagy bináris logika feloldódjon, egy olyan különös, mégis megragadható transzformációs portálra van szükség, amely a maga materialitásában is színre viszi a korlátozhatatlan átalakulások és furcsa formálódások lehetőségét. A Black City nemcsak posztmodern zenei műremekként, hanem a képzőművészet és a kortárs zene sajátos találkozásának érdekfeszítő példájaként is figyelemre méltó. Tanulmányunkban a zenéhez való eljutást biztosító fekete, totemszerű, titokzatos kódot tartalmazó eszköz lesz az a portál, amelyen keresztül egy olyan – szinte megközelíthetetlen – zónába jutunk Dear zenéjén keresztül, ahol a sötétség megannyi árnyalata és sokszínűsége járja körül a poszthumán sercegés zajon túli folytonosságát. A zaj – amint esztétizálódik – sajátos, kittleri értelemben vett „írástechnikává” avatódik. Ennek az írástechnikának az a sajátossága, hogy az emberi hangot is értelem nélkülivé, voltaképpen háttérzajjá változtatja.

Ahhoz, hogy megértsük a Black City depresszív poszthumán esztétikáját és a zaj írástechnikáját, egyszerre kell a sötétséget és a 21. századi hiperkapitalista nagyváros miliőjét felfedeznünk. Azonban ez az alámerülés (vagy technoesztétikai kaland) nem kezdődhet a megszokott módon. Le kell vetkőznünk antropocentrikus előítéleteinket, és sajátosan a fekete totem pendrive-közelségében, önmagunkat kifordítva kell átlényegülnünk ahhoz, hogy Marco Polóhoz hasonlóan beléphessünk Khar Khotba, a legendás fekete városba. A nagyvárost különböző technológiai eszközök, kamerák, járművek, automatikus algoritmusok, érzékelők alkotják. Sajátos zakatolás, lüktetés és gépies zajok keverednek egymással. A komplex médiumok, a felvevő- és lejátszóberendezések vagy a digitális effektek és szemplerek rámutatnak a modern zene és a poszthumanitás összefüggéseire. Dear lemeze poszthumán írástechnikaként embertelen esztétikává varázsolja a posztmodern fekete város különböző zajait, amelyre hol depresszív, hol felemelő dallamokat énekel. Azonban ez az énekhang átesett a sötét portálon való különös transzformáción, embertelen hanggá vált, egy zajjá a sok zaj között. A különböző elektronikus hangszerek, keverőpultok, számítógépek, szoftverek, remixelő programok, korábban felvett dalokból átemelt részletek szemplerezett darabkái, valamint az új közösségi hálózatok vagy zenemegosztó oldalak egy kiterjedt, különleges hálózatot alkotnak.

 

Az új technológiák előtérbe kerülése szükségszerűvé teszi a zenének mint kategóriának az átgondolását. Az összetett technológiai struktúrák által módosított zenei élmény kérdésessé teszi a zene mint antropocentrikusan lehatárolható esztétikai kategória lehetségességét. Peter Krapp esztéta szerint a remixelést lehetővé tevő technológiai platformok arra hívják fel a figyelmünket, hogy összpontosítsunk a hangtechnikai innovációk generatív lehetőségeire, és ne úgy tekintsünk ezekre a technológiákra, mintha pusztán reproduktív funkciót töltenének be.[1] A hangtechnikai eszközök nemcsak passzív hordozói az emberi önkifejezésnek, hanem – önmaguk is többletet adva hozzá – alapvető módon formálják át a hanganyagot.

Mindazonáltal ez az átformálódás egyben a sötétségbe való beavatás is a Black City esetében, áthaladás a feketeség portálján, amelyet a fekete totem nyit meg. A Ghostly International által a lemez 2010-es megjelenése előtt bejelentett gyűjtői kiadás az alkotók szerint nem más, mint „egy absztrakt kulcs egy ismeretlen ajtóhoz”.[2] A különleges eszköz „egyszerre szoborszerű reprezentációja a Black Cityben feltárt témáknak, és szimbolikus közvetítője magának a zenének.”[3] Így a sejtelmes sötét tárgy több mint zenelejátszó vagy hordozóeszköz: önmaga is zajtermelő gépezet, amely portálok megnyitásával juttatja el a digitális nomádokat Khar Khotba. Nemcsak az online tér egy rejtett részét köti össze a nagyvárosi valósággal, hanem a művészi zajt is visszacsatornázza ezen komplex környezet gépi elrendeződéseibe. Azonban ez a sötét absztrakt kulcs még ennél is többet tud: mindegyik példány egy különös szuffixumot tartalmaz, egy olyan – az elektronikus zene torz, megtört ritmusképzeleteihez hasonlóan –, a racionalitáson és a matematikai logikán túlmutató extro- vagy nonmatematikai gépi kódot, amely megnyitja az ismeretlen kapuját. Könnyen lehet, ez a rejtőzködő, titokzatos adattömb, akár az emberi tudatot megkerülve, más technológiai eszközök számára fed fel bensőséges, nem szándékolt tartalmakat. Nem csak egy készült ebből a műalkotásból, így a város több pontján is irracionális vagy hiperracionális gépi portálok nyílhatnak meg a virtuális valóságba és Dear sötét zenei fantáziáinak mélyére. A Black City különleges kiadásában arról van szó, hogy nemcsak az elektronikus zene előállításában használnak számítógépet, bonyolult keverőpultokat és a szemplerezéshez innovatív szoftvereket vagy zeneszerkesztő programokat, hanem gyakran maguk a kész műalkotások is az antropocentrikusan értelmezett zenei élmény vagy akár az emberi hang elnyelődéséről tanúskodnak a gépi zörejekben és mechanikus zajokban. A fekete totem már-már H. P. Lovecraft horrornovelláit megidézve tesz hozzá az elektronikus zene poszthumán kontinuumához. A képzőművészet Matthew Dear 2010-es albuma esetén tökéletesen egészíti ki a zenei élményt, sőt azzal egy furcsa fizikai kapcsolatot is megnyit, amely mégis az online térbe kapcsolja be a zenehallgatót.

Matthew Dear: Black City

Az elektronikus zene, a számítógépes effektek, a szemplerek egy, az embert a zene középpontjából kiszervező, poszthumanisztikus technológiai átalakulás különböző megnyilvánulásai. Ariane Lourie Harrison nézetében a különböző „okos anyagok”, érzékelőrendszerek (szenzorok) és az átható technológia korában az emberi létezés egyre inkább egy „poszthumán kontinuumon” belül fog lezajlani egy olyan radikálisan átformált és technicizált környezetben, amely megváltoztatja az emberről alkotott hagyományos fogalmainkat.[4] Talán a mitikus Khar Khot kel életre a kifordított, sötétbe borult, technicizált nagyváros mélyén? Deal albumán a hangszerek felismerhető hangjai, a hangfelvételek eredeti változatai és végül az emberi hang is lenyűgöző módon merül el a feketeségben. Ámde ez a poszthumán technikai állapot egy szónikus embertelenítést végrehajtva hallhatóvá teszi a radikális idegenséget. Nem csupán a modern nagyvárosi élet furcsaságainak kifordított felmutatása alkotja a Black City lényegét, hanem – ahogy erre a zenekódot tartalmazó hiperracionális totem is utal – egy mitikus, ősi, embertelen feltárhatatlanság. Az album szívében New York helyett sokkal inkább Khar Khot mitikus sötétsége és romos visszahúzódása lüktet elektronikus dobok formájában. A teljes elzárkózás és ezen elzárkózás elmondhatatlansága rokonítható Levi R. Bryant sötét dolgok (dark objects) fogalmához. Bryant, Bruno Latour tanítványaként, igyekszik a dolgok sokféleségében ‒ egy új kategorizálási kísérleten keresztül ‒ sajátos rendszert alkotni, és világos, szatellita, elhomályosult fekete lyukról és sötét dolgokról beszél.[5] Bryant nézetében a sötét dolgok, a laruelle-i lointainhoz hasonló módon olyanok, amelyeket még feltételezni sem vagyunk képesek, létezésükről nem rendelkezünk sem elméleti, sem empirikus tapasztalattal. A sötét dolgok leírhatatlanok, elképzelhetetlenek, tehát a Thacker által meghatározott „érvénytelenítés” sajátságos fogalmiságán keresztül ragadhatóak meg. Szó szerint elképzelhetetlenek, és ezen elképzelhetetlenségen keresztül érvénytelenítenek bármiféle viszonyítási rendszert, legyen az racionális vagy akár emocionális.

Matthew Dear: Black City

A lemezről beszélvén Dear egy olyan futurisztikus metropoliszról szól, amely sohasem alszik. Azonban ez a nem alvás – álláspontunk szerint – az életen túliság anorganikus aktivitásához vezet. A Black City kifordítja New Yorkot, és a mélyén leírhatatlan, sötétbe burkolódzó, nyálkás ősi entitásokat talál, megnevezhetetlen gépi monstrumokat, amelyek csupán néhány fekete totemen keresztül kommunikálnak. Dear fekete városában „egy sajátos időtlenség uralkodik, egy olyan város, amely mindig ébren van, talán mindig elektronikus módon van bekapcsolva. És nem lehet lekapcsolni. Ez az a képzelt, furcsa, sohasem alvó város. De mégis tele van vággyal, szerelemmel és sötét árnyékokkal.”[6]

A sötét totemeken keresztül kerülhetünk kapcsolatba az életen túli aktivitástól nyüzsgő, már elpusztult Khar Khot mitikus valóságával, ahol a poszthumán elektronikus zajzenén keresztül ismerhetjük meg a sötét árnyak szenvedélyességét.

[1] Peter Krapp: Noise Channels. Noise Channels. Glitch and Error in Digital Culture, 2011, Minneapolis, University of Minnesota Press, 62.

[2] Ghostly International unveils the totem Mon, Resident Advisor, 2010. augusztus 2., link: https://www.residentadvisor.net/news/12587?comments=2

[3] Uo.

[4] Ariane Lourie Harrison: Charting Posthuman Territory 3–4., In Ariane Lourie Harrison (szerk.): Architectural Theories of the Environment. Posthuman Territory, 2013, New York, Routledge, 3–36.

[5] Levi R. Bryant: Onto-Cartography. An Ontology of Machines and Media, 2014, Edinburgh, Edinburgh University Press, 198–211.

[6] Sarah Ferguson: Conversations. Matthew Dear, Exclaim.ca, 2010. szeptember, link: https://web.archive.org/web/20100830010819/http://www.exclaim.ca/articles/webexclusives.aspx?csid1=147

A szöveg megjelent az Új Művészet Zene és képzőművészet című elméleti mellékletében

Horváth Márk (1989)
Budapesten élő esztéta és filozófus, az Absentology társalapítója. Jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem Filozófia Intézetének doktorandusza. Kutatási területe a poszthumanizmus, a spekulatív realizmus, a virtualitás és digitalizáció, pesszimizmus és nihilizmus a filozófiában, felbomlás és végesség, sötét ökológia és az antropocén.