ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

Macskák, macskák mindenhol
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ MIAU! című kiállításáról

Ács Bálint
Mucsi Emese, a kiállítás kurátora olyan műveket válogatott össze a tárlatra, amelyek egyéni narratívák, kultúrtörténeti aspektusok, társadalomkritikai kérdések vagy éppen marginalizált társadalmi csoportok szemszögének a beemelésével értelmezik újra a macskák a posztinternet esztétikumát követő reprezentációját.

MIAU!, enteriőr Fotó: Capa Központ

Grumpy Cat, Lil Bub, Maru, Keyboard Cat, Colonel Meow és Tombili olyan macskák, akik több milliós követőtáborral, nézettséggel, megosztással rendelkeznek a különböző videomegosztókon és közösségi médiafelületeken. Ők az internet legnagyobb celebjei. A macskák antropomorf viselkedése, szőrös fülük és tappancsuk, függetlenségük, elegáns megjelenésük szinte mindenkit rabul ejtenek, és akaratlanul megnövelik a dopaminszintünket. Párperces böngészést követően a macskás képekkel és videókkal elárasztott weben már-már az a fura érzés foghat el minket, hogy ezek az állatok átvették a populáris kultúra minden aspektusát, és egyetemes tiszteletet vívtak ki maguknak az online térben. Habár a cicás mémek a posztinternet és net.art fenoménjainak tűnhetnek, ezek az expresszív és titokzatos állatok folyamatos visszatérő szereplői a művészettörténetnek és a művészeti világnak. Ebből adódóan a különböző művészeti intézmények is kiállítási politikájuk, intézményidentitásuk, marketing eszközeik révén különböző formában próbálnak rácsatlakozni a macskák globális szintű popkulturális áramlatára. Így váltak sztárokká a British Museum és az Ermitage műtárgyait őrző „macskakatonák”, a Smithsonian a „ #museumcats day” közösségimédia-akciójával próbálta magára felhívni a figyelmet gyűjteményében található cicás műtárgyakkal, a Worcester Art Museum macskáknak szóló residency programot szervezett, de számos olyan tematikus múzeum is létrejött, amelyek teljes egészében a macskákat tették bemutatásuk tárgyává.

MIAU!, enteriőr Fotó: Capa Központ

Erre a trendre csatlakozik rá a Capa Központ – 8F Galéria most megvalósult Miau című kiállítása is, amely kilenc kortárs magyar alkotó – fotóriporter, fotográfus, képzőművész – alkotásai és a hozzájuk fűződő személyes kommentárok segítségével igyekezett körbejárni macskák és emberek közti kapcsolatot, valamint a macska mint szimbólum, archetípus alakváltozatait különböző társadalmi jelenségekben. Ugyanakkor az eddig megvalósult, hasonló témát feldolgozó tárlatoktól eltérően az itt kiállított fotók egy-két példától eltekintve túllépnek a netről már megszokott, sokszor bugyuta, vicces, szokatlan megjelenésű cicás mémek profán képszerkesztésén. Mucsi Emese, a kiállítás kurátora olyan műveket válogatott össze a tárlatra, amelyek egyéni narratívák, kultúrtörténeti aspektusok, társadalomkritikai kérdések vagy éppen marginalizált társadalmi csoportok szemszögének a beemelésével értelmezik újra a macskák a posztinternet esztétikumát követő reprezentációját. A kiállítás első része a már kikopóban lévő családi fotóalbumok hangulatát visszaadva nyújtottak betekintést az alkotók házikedvencekhez fűződő személyes történeteibe. Barkonyi Szabolcs fotójának középpontjában egy terrárium homályos fényében megbújó macska szerepel. A rossz körülmények közül kimenekített, majd befogadott címadó Mázli történetén keresztül Barkonyi a családjában megélt fluktuációt és a már eltávolodott családtagokhoz kapcsolódó emlékeit, érzéseit mesélte el.

© Barakonyi Szabolcs: Mázlis (a Tébánya c. sorozatból), 2006-2007

Szabó Benke Róbert a klasszicizmus odaliszkábrázolásait idézte meg a párkapcsolatait is végigkísérő, dr. Miciváry Miciről készített Dakura és Dakura dandida című fotóin. Mici portréja többek között szerepelt a 23 nő című tárlaton, ahol Szabó Benke az akkor legfontosabb huszonhárom nőismerőse arcképét állította ki. A fekete szőrmebundán elsimuló vagy épp magát nyalogató-tisztogató, fekete Miciről fotózott portré és sztereófotó tökéletesen illusztrálja a macskák azon tulajdonságát, hogy ők látszólag nincsenek tisztában a kamera lencséjével. Tehát úgy érezhetjük, hogy hiteles bepillantást kapunk titokzatos életükbe, hasonlóan a rejtettkamerás videókban, amikben van valami vonzóan tiltott még akkor is, ha a vizsgált alanyok igazából nem csinálnak semmi érdekeset.

© Szabó Benke Róbert: Dakura, 2002

A macskáktól meglehetősen megszokott formában, egy dobozban ülve, illetve egy széken pihenve örökítette meg Bánkuti András Bolha nevű cicáját. Bákuti a képeket a családi fotókat tartalmazó gyűjteményből választotta ki, amelyben külön mappát vezet családtagokról, illetve a házi kedvencekről, így Bolháról is. Habár egy viszonylag sztereotip állapotban került bemutatásra a macska, internetes társaitól eltérően nem vetül rá a „cukiság esztétikája”, hanem sokkal inkább az állat karakterisztikájára került a hangsúlyt.

A cicatulajdonosoknak kutyás társaikhoz képest viszonylag korlátozottan áll rendelkezésre olyan platform, ahol összegyűlhetnek és megmutathatják egymásnak állataikat, vagy megvitathatják az újabb macskás trendeket. Az internet „virtuális macskaparkjait” megelőzően jóformán egyedül a különböző macskakiállítások és -versenyek adtak lehetőséget, hogy a macskás közösség és kedvenceik interakcióba léphessenek. Ebbe a viszonylag zárt világba adott betekintést Szombat Éva Macskakiállítás című fotósorozata. A képeken sokszor mintha az óegyiptomi Básztet kultusz elevenedett volna meg, ahol a verseny által megdicsőült macskatulajdonosok állataikat mint istenségeket tartják kezükben.

© Szombat Éva: Macskakiállítás (a Practitioners c. sorozatból), 2015

Külön egységet képeztek a kiállításon azok a munkák, amelyek a macskák társadalmi térnyerésére, illetve kulturális antropológiai és identitásformáló szerepére világítanak rá. Máli Fanni We animals című sorozatában arra a jelenségre reflektált, hogy egyre kevésbé vagyunk biztosak, mit és hogyan látunk, hol húzódik a hártyavékony határvonal az artefaktum és a natura között. Az élő és teljesen élethű, preparált állatok fotóinak egymás mellé állításával egyfajta freudi értelemben vett Unheimliche (kísérteties) érzést igyekezet megteremteni, bizonytalanságot teremtve a nézőben, hogy vajon egy kétségtelenül élő lény tényleg lélekkel van-e felruházva, és hogy az élettelen tárgynak nincs-e mégis lelke.

Szarka Péter a szinte a ma már minden vietnámi és kínai boltban megtalálható integetős macskát tette kritikai vizsgálatának tárgyaként. Az alig 150 éves Japánban született szerencsehozó macska a viszonylag gyorsan végbemenő deszakralizációját, majd folyamatos kommercializálódását követően számos újabb és már-már visszavezethetetlen jelentésréteggel ruházódott fel. Szarka ezt a kultúrtörténeti mémet dekonstruálta process munkájában, mindezt úgy, hogy egy konzervdobozhoz applikált egy Maneki-nekót, és színes, olvasztott műanyagokat csorgatva rá szinte felismerhetetlenné tette a szimbólumot.

© Máli Fanni: A We animals c. sorozatból, 2018-2019

© Szarka Péter: Maneki against Neko, 2017

A női testhez, a saját szexualitáshoz való viszonnyal, valamint a női testnek a vizuális kultúrában történő tárgyiasításával foglalkozott Gáldi Vinkó Andrea. Pussycat című munkájában ötvözte a kacsintós pénztárcák technikáját a vetkőző tollak esztétikájával. A műalkotás előtt sétálva a lentikuláris képalkotás révén a művész egykori macskája, valamint egy fiatal New York-i performanszművész az előadása után, a nemi szerveinél kivágott ruhában felváltva volt látható. Itt elsősorban a macskára mint a nőiesség attribútumára, illetve az ebből az analógiából származó „pussycat” kifejezés femista értelemzésére reflektált Gáldi.

Hajdú D. András Példakép című művén keresztül a Máltai Szeretetszolgálat teleprehabilitációs projektjében részt vevő György-telepi udvarba engedett bepillantást, miként egy apró fekete macska hátrálva néz fel a szárítókötélen lengő, tigrises takaróra. Hajdú a tigrisre mint szuperszimbólumra hivatkozik, amely „többek között utalhat a telepi srácok apaképére vagy akár az ottani lányok kedvenc vadállatmintás ruhadarabjainak egyikére.”

© Gáldi Vinkó Andrea: Pussycat (a Paradisco c. sorozatból), 2020

A jelenkori képmegmosztók és közösségi platformok képi világa és esztétikája egyedül talán Gerhes Gábor Macskanő című fotóján jelent meg, pedig az alkotás évekkel megelőzi az Instagramról vagy a Snapchatről ismerős, cicás, kutyás filterrel készült szelfiket. A filmes maszkban lévő női portrén szinte teljesen elhomályosultak az emberi arcvonások, hogy végül egy cowboykalapban és egy masniban látható macskaarc maradjon. Ugyanakkor Gerhes, hasonlóan Málihoz, igyekszik bizonytalanságban hagyni nézőt: vajon a képen egy valós személyt vagy csak egy digitális karaktert lát maga előtt?

Könnyen tűnhet egy macskákról szóló kiállítás az uborkaszezonban is látogatókat behúzó, egyszerű marketingfogásnak vagy a tavaszi karanténidőszak során kialakult, intézményi zűrzavarra adott válságreakciónak. Ez a tárlat azonban tökéletesen rávilágított arra, hogy a cicák nemcsak clickbait generáló eszközök az interneten, hanem olyan katalizátorként is működnek, amelyek átjárást biztosíthatnak popkultúra és a kortársművészeti tér között.

© Hajdú D. András: Példakép, 2014

MIAU! – Bánkuti András, Barakonyi Szabolcs, Gáldi Vinkó Andrea, Gerhes Gábor, Hajdú D. András, Máli Fanni, Szabó Benke Róbert, Szarka Péter, Szombat Éva
ROBERT CAPA KORTÁRS FOTOGRÁFIAI KÖZPONT
2020. július 16. – augusztus 29.