Szövevényes mindmap
Az önmagukra visszaható rétegek fontossága

Sirbik Attila

Ha teljesen kizoomolok, és rátekintek arra a szövevényes mindmapre, amit folyamtosan tágítok és kiegészítek, akkor számomra a legesszenciálisabb mottónak még mindig Paul Gauguin Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? című festményét tartom. Ez persze a végső emberi alapkérdes: mi az élet értelme? Ha éppen van egy nyugodt pillanatunk ebben a gazdaságilag és politikailag túlhajszolt légkörben, amiben most élünk, akkor időről-időre feltesszük magunknak ezt a kérdést.

Fridvalszki Márk: The Melody Haunts My Reverie III., 2020 (Nonesuch vinylborító, 1996), digitális nyomat, gouache, vinylfólia, rétegelt lemez, 35×35 cm│A Horizont Galéria és a művész jóvoltából

Alkotói habitudosat tekintve a zene és a képzőművészet közti analógiák nyilvánvalóak-e számodra?

Fridvalszki Márk: Nem voltak nyilvánvalóak, ám idővel egyre világosabbá vált a zene fontossága és a művészeti tevékenységbe való szerves beépítése. A zene mindig is fontos szerepet töltött be az életemben, sokat segített a belső eszképista igényeim kielegítésére. Megannyi inspirácót adott, és amióta tizennyolc éves koromban elkezdtem kirajzolni magamból az egzisztencialista szorongásaimat, a zene mindig ott volt a háttérben, és több esetben irányította is a kezemet. Később, mikor tudatosabban foglalkoztam rajzolással, és készültem a művészeti pályára, akkor már a zenékben elhangzó szövegek, a címek, tehát a textuális rétegek is inspirációs forrássá alakultak át. Plakatívan, a kép mellé rendeltem a zenei kötődésű szöveget, vagy emlékszem olyan sorozatra, mikor Gonda János Jazz (1965) című könyvéből grafikai eszközökkel írtam át fotókat zenészekről. Az egyetem óta a mai napig jegyzetelek ki sorokat zenékben elhangzó szövegekből, albumok és számok címeit, amelyek egy folyamatosan bővülő archívumot képeznek. 2011 januárjában a diplomám volt az első olyan munka, amikor megkértem egy zenei producert (TeeBaget) egy soundspace elkészítésére. Azóta ez a gyakorlat – a hangon keresztüli atmoszférateremtés – már többnyire a kiállításaim részévé vált.

Melyek azok a zenei műfajok, amelyek inspirációs forrásként igazán nagy hatással vannak képzőművészetedre?

FM: Több műfaj van, széles a spektrum. Tizenhat évesen két olyan lemez volt a szüleim lemezgyűjteményében, ami megnyitotta számomra az „érzékelés kapuit” egy addig ismeretlen, furcsa, elsőre talán félelmetes, ám izgalmas hangzás felé: az Oxygene (Jean-Michel Jarre, 1976) és a Return To Forever (Chick Corea, 1972) című bakelitek. Később ezekhez csatolódott kazettán a Tarkus (Emerson, Lake and Palmer, 1971) és a Daughter of Time (Colossuem, 1970). Ezt követően a további találkozások a 70-es évekbeli fúziós jazz, német proto-ambient és a progresszív rock műfajokkal, őszintén mondom, sokkolóan inspirálóak voltak. Ezekben a zenékben minden tökéletesen összeállt, a hangzás, az energia, a magasfokú művészeti kreativitás és annak totális kihasználtsága, a profizmus, a pszichedélia, a borítók vizualitása, a címek, a szövegek, és – már a 90-es évek végéről visszatekintve – a 70-es évek mágikus korszaka is. Ez a tudásom mind nem lenne most meg, ha egyrészt nem lettem volna fogékony ezekre a hangzásokra, illetve ha keresztapám nem fogta volna meg a kezemet és rántott volna bele ebbe a zenei univerzumba, ami az ő fiatalkora volt a 80-as évekbeli Kispesten. Érzelmileg és intellektuálisan felfoghatatlanul silányabb kamaszkorom lett volna, ha nem szól nap mint nap a walkmanben Jean-Luc Ponty, Pat Metheny, a Return To Forever, a Weather Report, Klaus Schulze, a Tangerine Dream, az ELP, a King Crimson, Allan Holdsworth és sorolhatnám. Ezeket a zenéket azóta is folyamatosan hallgatom, dúdolom, fütyülöm természetesen hullámokban, mikor milyen zenei inputra van szükségem.

Később, 2004 körül kezdtem el tudatosabban elektronikus zenéket hallgatni (house, techno, ambient), és inkább az atmoszférikus darabok azok, amiket igazán kedveltem. Majd a 2000-es évek vége felé találtam egy számomra addig ismeretlen, ám azóta nagyon fontos műfajt, a dub technót. Teljesen magába szívott az az atmoszférikus térélmény, amit ezek a zenék rajzolnak, és nagyon passzolt a Terence McKenna-féle technooptimista életélményhez, ami akkor inspirált. Abban az időben a munkáimban már szinte teljesen felhagytam a színek használatával, az eszköztáramat egy „technoid” szürke skálára redukáltam, kiegészítve az ezüsttel. Ez egy hosszú folyamat vége volt, számomra nagyon érdekes korszak, bár most örülök, hogy vége a „monokromitásnak”.

2018 elején – már nem is emlékszem pontosan, mi volt a katalizátor, talán a korai flyerek és nyomtatott anyagok – elkezdtem érdeklődni a korai 90-es évek acid house és jungle műfajai iránt. A motiváció és érdeklődés itt egy olyan korszak irányába terelt, ami a mából visszatekintve talán az utolsó „utópikus pillanatokkal” oldott időnek tűnik.

2019 tavasza óta ismét Berlinben élek, a jazz előtérbe került az életemben, és aktuálisan főszereplője is az autonóm munkáimnak. Azt hiszem, ez összefüggésben lehet a várossal, itt van „értelme” és tere jazzt hallgatni, meg lehet élni azt a fajta szabadságot, amit ez a műfaj ad. A progresszív szellemiségű jazz több szempontból nagyon fontos. Egyrészt az azonnali időben történő magas fokú kreatív rögtönzés úgy, hogy tökéletesen ura vagy a hangszernek. Ezt össze tudod hangolni másokkal, akik szintén magas fokon játszanak, ezáltal olyan energiák szabadulnak fel, melyek más esetben elképzelhetetlenek. (Ezt a fajta termékeny „jazzelést” megvalósíthatjuk bármilyen dinamikusan működő kreatív csoportosulásban, próbáljuk ezt mi is így tenni a T+U berkein belül.)

Az új évszázadunkban látható az is, hogy ismét egyre nagyobb érdeklődést keltenek a jazz-, a funk-, a house- és a soulfulműfajok (lásd az angol jazz-szcénát). Érthető is, miért; sokan valódi energiákra, analóg hangzásra, archaikusabb közösségi élményre, színekre, optimizmusra, emberire, romantikára vágynak, és mivel magas az elvágyódás mértéke, így a nosztalgiára is. Úgy látom, manapság egy haladó szellemiségű technoesemény sajnos ezeket a minőségeket már nem feltétlenül hordozza magában. Persze járhat lelki felszabadulással, és hordozhat valamilyen szintű közösségi élményt, ám azt hiszem, a vektor a sötétbe húz, nem a „fény” felé. Természetes reakció a szellemet kizsákmányoló neoliberális beomlásra, sok esetben Emil Nolde 1910-es festménye jut eszembe az aranyborjút körültáncoló tömeggel, de mindezt feketében, valamikor a végítélet napján, egy cinikus sátánista szeánsz díszletei között.

Egy szó erejéig visszatérve a jazzre, a múltkor egy felszabadult pillanatomban az jutott eszembe, ha tömören kellene leírni az embert egy marslakó számára, akkor az jazz-zenével legyen, mondjuk a klasszikus Miles Davis Kind of Blue lemeze biztosan célravezető. Szerintem a legkomplexebb módon a jazz mutatja meg az ember különleges státuszát.

Fridvalszki Márk: (A)cid – pink és Psychedelize Yourself!, 2020, gouache, rétegelt lemez, 50×50 cm│A művész jóvoltából

A zenei műfajokkal párhuzamosan kialakult vizuális tartalmak is inspiratív módon hatnak rád?

FM: Mindenképpen! Az alkalmazott grafika, főleg ami a plakátokat és lemezborítókat illeti, már korán elkezdtek inspirálni, alkalmazott grafika szakra is felvételiztem Bécsben (aztán az élet úgy adta, hogy képgrafikán kezdtem el a tanulmányaimat). A munkáimban fontos momentum a kisajátítás mozzanata, így a zenéhez kötödő vizuális tartalmak sem kerülik el a érdeklődésemet. Pár hónappal ezelőtt a széles körben ismert Chick Corea Return To Forever (ahogy mi hívjuk, „a sirályos”) lemezéből készítettem szitanyomat-sorozatot. A legutóbbi kiállításomon a Horizont Galériában talált Nonesuch kiadású lemezeket alakítottam át, a Karlin Studiosban pedig a kiállítás része volt egy Saint Leidal The 2nd által készített acid house mixtape, amihez kazettaborítót terveztem. De megannyi plakátot, flyert, lemezborítót is készítettem az évek során, például aktív együttműködésben voltam a budapesti dub techno körökkel. Ha alkalmazott grafikáról van szó, az egyik leghálásabb feladat a zenével kapcsolatos felkérések megoldása.

Alkotásaidnak semmi közük a lineáris „történetmeséléshez”, azok a befogadót inkább egyfajta gondolati-érzelmi pályára állítják, hasonlóan a zenehallgatáshoz.

FM: Valószínűleg ezért is olyan fontos egyes esetekben, hogy a zene, a soundscape megjelenjen a kiállításaimon. Nem illusztrációként a vizuális munkák vagy a koncepció dúsítása miatt, hanem pontosan azért, hogy egy másik szférába emelje azokat. Számomra fontos, hogy a befogadó a munkáimat elsősorban érzelmi alapon vegye fel, majd abból az érzelmi állapotból haladjon a konceptuális referenciák, rétegek irányába. Több esetben dolgoztam együtt producerekkel, akik hol egy konkétabb zenei ötletemet segítették technikailag megoldani, hol autonóm soundscape-et írtak egy koncepció alapján. A zene azonnal betölti a teret, érzelmileg rögvest magával ragad, ugyanakkor vékony jég, mikor érdemes használni és mikor kerülni, illetve mikor hogyan tesszük ezt.

Fontosak számodra azok a nyitott, absztrakt terek, amelyeket a befogadó a saját interpretációival tud feltölteni?

FM: Tudatos döntés, hogy a kiállítás és a munkák címeivel, a kísérőszöveggel, esetlegesen a hanggal pályára állítsam a befogadót. Hogy egy általam kihúzott vékony hártya alakuljon ki előtte, amin keresztül a munkát megtapasztalja. Ugyanakkor, miután berántottam az aktuális kiállítás univerzumába, ott már úgy mozogjon, mint egy virtuális valóságban, és úgy interpretáljon, végezzen érzelem- és gondolatkísérleteket, ahogyan az neki optimális.

Számomra fontosak a keretek, szeretem ismerni a keretrendszert, a vonatkozásokat, a referenciákat, úgy gondolom, hogy így sokkal pontosabban lehet dekódolni, miről akar szólni az alkotó. Természetesen teljesen legitim, ha valaki nyitva hagyja az interpretációk lehetőségét, vagy akár az én munkáimba is egészen mást lát bele, képzel el, mint amik az én kezdeti intuícióm voltak.

Mennyire fontos, hogy ismerjük azoknak a zenéknek a kontextusát, amelyek az alkotásaidat inspirálják?

FM: A világon rengeteg zene, műfaj van, és még annál is több, szóval ez nem elvárható. Olykor vizuálisan vagy szöveggel próbálom rávezetni a befogadót, hogy merre induljon el. Más esetekben a zene egyszerűen működik, és ha egyensúlyban vannak az installáció, a kiállítás elemei, akkor egy soundscape adja magát hátterismeret nélkül is.

Kiállításaid, térinstallációid során a setupok fontos része a hang-, illetve a zenei élmény?

FM: Kiállítástól függ. Nem minden esetben erőltetem a hangot. Kárpáti János Iván például két installációmhoz is készített zenét, mind a két esetben nagyobb, teret betöltő munkák voltak, amelyek a soundscape-el együtt nyertek értelmet. Volt olyan kiállításom, ahol több különböző tematikájú munkámat mutattam be, itt a hang inkább egy összehúzó funkciót töltött be, egy fátyolos réteget vont a térre. Széles skálán mérhető a kísérletezés lehetőségeinek tárháza, hogyan szólal meg, milyen technikán, médiumon keresztül, hangosan, halkan, teret betöltően vagy éppen hangburában. Számomra a legextrémebb szituáció a prágai Karlin Studiosban volt, mikor Piotr Sikora kurátorral hommázst állítottunk annak a ma már teljesen kiveszett optimizmusnak, ami a korai 90-es évek eleji acid house mozgalomra volt jellemző – mindezt vagy száz darab kábel nélküli fejhallgatóval, tehát a megnyitó egy klasszikus silent disco esemény volt, ahol három DJ (Saint Leidal The 2nd, Radek Brousil, KaaGlo) élőben játszott, és a kiállítás berendezése ennek a happeningnek volt alárendelve. Utánna afterpartyt szerveztünk egy kis prágai klubban, csak úgy mint a budapesti LLPlatformos bemutatkozásom után, így a kiállítási esemény időben és térben is kitolódik, kiegészül, tovább él, más szintre helyeződik, különleges szociális réteggel vonódik be. Ugyanakkor a zenét használni, ahogy írtam, vékony jég. Úgy gondolom, volt olyan munkám a művészetredukció elvén újragondolva, ami talán zene nélkül jobban is működött volna.

Fridvalszki Márk: Mucic Non Stop, 2020, vegyes technika, rétegel lemez, 26x38x26 cm, bluetooth hangszóró, a mixet St. Leidal The 2nd készítette, loopolva, 32’│Fotó: Biró Dávid│A Horizont Galéria és a művész jóvoltából

Művészeti koncepcióid legfőképp érzelmi alapon közelítenek a valóság megismerése felé, ami rezonál azon érdeklődésedre, melyet az ember kortárs egzisztenciája iránt mutatsz.

FM: Ha teljesen kizoomolok, és rátekintek arra a szövevényes mindmapre, amit folyamtosan tágítok és kiegészítek, akkor számomra a legesszenciálisabb mottónak még mindig Paul Gauguin Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? című festményét tartom. Ez persze a végső emberi alapkérdes: mi az élet értelme? Ha éppen van egy nyugodt pillanatunk ebben a gazdaságilag és politikailag túlhajszolt légkörben, amiben most élünk, akkor időről-időre feltesszük magunknak ezt a kérdést. Mivel én a művészeti pályát választottam, lehetőségem van rá, hogy hosszabban elmélázzak ezen, és próbálom is megtenni ezt. A legutóbbi munkáimban ez a talán sehová nem vezető vágyakozás, kutatás, érdeklődés a 20. századi optimista, „utópikus pillanatok” után is ebből az igényből származik; az elégedetlenségből, ami ugyanakkor nem merül ki annyiban, hogy régen minden jobb volt. (Bár, ha őszinte vagyok, sokszor gondolom azt, hogy talán mégis.)

Érdekel, mint minden művészt, aki érzékenyen foglalkozik a jelennel, hogy mi vesz körül, illetve engem az különösen izgat, hogyan jutottunk ide, hol voltak elágazások, válaszutak, esetleges eltérő (talán elszalasztott) lehetőségek. Vagy hogy azok a válaszok, amiket ma fel tudnunk kínálni, vajon helyes, kielégítő válaszok-e az előzőleg feltett kérdésekre.

Ahhoz, hogy a digitális tér képi roncsait, a hadiipar produktumait, a zajzene zörejeit, a természeti források maradványait és a tudománytörténet misztériumait magabiztosan tudd összemixelni, mennyire fontos a médiumtudatosság?

FM: A médiumtudatosság szerintem az egyik legfontosabb mozzanat, amivel egy reflektált művésznek – dolgozzon bármilyen műfajban – konfrontálódnia kell. Ezt jól megtanultam Helmut Mark és Kilian Schellbach lipcsei médiaosztályában Meisterschüler-hallgatóként. Tényleg, szinte gyönyörűséggel tölt el egy-egy olyan munka, ahol felfejtés közben érzem a metarétegek tudatos kiválasztását. Érzékletes példa számomra Seth Price munkássága. Az a mottója, hogy a művészet lényege az egyszerűsítés. Amikor a mű vizuális tartalomra és annak hordozójára bontódik le, majd a végső formájában ezek a legoptimálisabb módon találkoznak, akkor az számomra harmonikus művészeti termék. Oké, lehet, hogy ez manapság már túl klasszikus médiafelfogásnak hangzik, ellenben számomra fontos momentum. Tehát én törekszem a médiatudatosságra, és bármit készítek, nem tévesztem szem elől a meta-, az önmagukra visszaható rétegek fontosságát.

Fridvalszki Márk zenével kapcsolatos projektei elérhetőek a SoundCloud-oldalán: http://soundcloud.com/markfridvalszki

A szöveg megjelent az Új Művészet Zene és képzőművészet című elméleti mellékletében

Sirbik Attila (1978)
Író, kritikus, szerkesztő és szakács. A Symposion Kiadó vezetője. Az Új Művészet Online vezető szerkesztője. Több kötet szerzője, melyek közül az utolsó St.Euphemia címmel jelent meg a budapesti Magvető és az újvidéki Forum Kiadó közös gondozásában. A regény alapján készült Molytej című film, amit a Buharov testvérek rendeztek, elnyerte az 56. Magyarországi Független Filmfesztivál fődíját. 2006-ban Lyka Károly, 2017-ben Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíjban részesült. Műkritikusi írásai az Új Művészetben, a Balkonban, a prae.hu-n, a Tiszatájban, a Magyar Narancsban jelennek meg. Élt Szabadkán, Rovinjban, Pécsett, Prágában, Csantavéren, Pozsonyban és Újvidéken. Požarevacon volt katona. Jelenleg Budapesten él és dolgozik.  Meghúzza a határokat, de bosszantja mindenféle határzár.