Fejest ugrani tilos! — fúziós sorozat (VI.)
Kép-szöveg-zene

Maria Svarbova/Péterfy Gergely/Hó Márton

Az Új Művészet Online még tavasszal kiválasztott 14 képet 14 aktuálisan bezárt kiállítás anyagából, amit elküldött 14 írónak, hogy írásos reflexióikkal, egy-egy történettel/verssel/esszével reagáljanak azok közül egyre, így hozva létre egyfajta kép-szöveg fúziót a virtuális térben, majd felkért 14 zenekart, zenei előadót, hogy reflektáljanak a kép-szöveg fúziókra egy-egy zeneszámmal. A Találkozzunk mindennek a tetején című számot Maria Svarbova Péterfy Gergely szövegével kiegészített alkotására szerezte Hó Márton.

Maria Svarbova: My Father on Swimming Pool (a Swimming Pool sorozatból) | 2016 | (A képzelet határán, Deák 17 Galéria, 2020. március 3. — április 4.)

Péterfy Gergely ➤

Szöveg a képhez

Kálmán ekkor az ivó közönségéhez fordult. Hogy őneki nagyon fontos megtudnia, mert ő itt nem ismerős, nem vagyok itt ismerős, esetleg még ha a Trabantom megvolna, ami nincs meg, mert, de ez most nem tartozik ide, akkor esetleg a Trabanttal én is meg tudnám keresni, de ebben a nagy melegben találomra bóklászni, az úgyszólván életveszély, ráadásul semmi sem garantálja, hogy meg is találom. Ja, hogy kit. Hát ez eléggé bonyolult. Katalinnak hívják, ez egész biztos, és itt lakik. Hogy itt nincs  semmiféle Katalin? Nem ismernek Katalint? De hát ez lehetetlen. Katalin maga írta, hogy itt lakik. Hogy néz ki? Nem tudom. Az az igazság, hogy mi csak leveleztünk eddig, érzelmekről, főleg. De hogy hogy néz ki, azt nem tudom. Csinosnak mondott, hatvankét éves. Hogy újsághirdetés? Nos igen, nem szégyen bevallanom, hogy igen. Már mért volna nevetséges. Mit tudnak maguk a mi érzelmeinkről. De szerencsére itt van ez a térkép, amit Katalin saját kezűleg… Már adom is.

Elvették a térképet, nézegették – mondja az őr. Nézték jobbról, nézték balról, alulról és felülről. Ez itt nyilván a buszmegálló, ez a kis fekete jel. Ez meg itt a bányató, ez a kör. Talán. De ez az út itt, az nem jó, mert az a másik oldalon van. Na, itt a másik pont, mellette, hogy én, és egy szív. Ez lesz Katalin. Ez se jó. Ha ez a bányató, és ez az út, akkor ez az én itt a sóderbányában van, az meg nem lehet. Te Kálmán, a te Katalinod a sóderbányában lakik? Kikéri magának, jó, csak úgy kérdeztem. Ez a Katalin nem egy térképész, az már biztos. Nyilván elrajzolta, ami a jobb oldalon van, azt a bal oldalra, ami felül, azt alulra, de nyilván úgy kell érteni, hogy ez az út az az út, és akkor ez az én meg a szív ott van a faházaknál, jó messze, ott, ahol az a nagy villanyízé látszik. – Biztos? – Biztos. – Jaj, de jó.

Kálmán visszaült a helyére, és kért még egy kis szilvát meg egy sört. Megnyugodott, mosolygott. Most felkészül, mondta, most lelkileg felkészülök a nagy találkozásra. Lehet, hogy követtem el hibákat az életemben, ki nem, na ja, de most nem fogok. Bár az nem biztos, hogy a horgászbotokat el kellett volna hozni, lehet, hogy Katalin nem örülne neki. Erről eddig elmulasztottunk levelezni, a horgászszenvedélyemet valahogy, a fene egye meg, nem írtam meg neki. De hát ez nem olyan szenvedély, olyan káros, mint a dohányzás meg az ivás meg a kártya, nemde? Ez egy egészen ártatlan szenvedély, nem is szenvedély, kedvtelés. Nyilván ezért nem írtam meg, mert szóra sem érdemes. Olyan, mint hogy fehér zoknit hordok, vagy kék zoknit hordok. Ezek nem perdöntőek egy ember jellemét illetőleg. De azért na. Sérthet bizonyos érzékenységeket, ha valaki például elveti az erőszakot, az nem szereti a horgászatot sem. A vegetáriánusok, például. Vagy azok esznek halat? Nem lehet, mert a hal is állat, vagy mi. Katalin pedig általában elveti az erőszakot. Erről sokat leveleztek. A férje, aki szerencsére meghalt, erőszakos ember volt. Dúvad. Így írta Katalin, a Géza valóságos dúvad volt. Sokat szenvedett tőle szegény. Még egy kis szilvát. Igen, sört is.

Hó Márton ➤