Dizájn/de-SIGN/DIE-sign (I. rész)
Részlet a készülő Rémálom de-SIGN – Okkultúra, poszthumanizmus és barokk-káosz Gyarmati Zsolt művészetében c. kötetből

Horváth Márk – Nemes Z. Márió

Ha az idegenség felfénylése és materialitásának megmutatkozása foglalkoztat bennünket, akkor arra van szükség, hogy ezt az elbizonytalanító, sehova sem vezető idegenséget „önmagában vett” idegenségként kezeljük, mégpedig a megszokott szemantikai vagy szintaktikai diskurzusformák destabilizálódásán keresztül. A poszthumán ikonográfia kettős idegenségéről van szó, az antropocén klímakataklizmája által élettelenített tájon, egy olyan nonhumán xeno-materialitás felragyogásáról, amelyet kizárólag a filozófia és az esztétika határterületeinek kaotikus ütköztetésén és barokkos, átláthatatlan kombinációján keresztül közelíthetünk meg.

Gyarmati Zsolt: Mootools ╱ 2012 ╱ vegyes technika, vászon ╱ 90×78 cm

Nem csupán arról van szó, hogy vannak nehezen felmérhető, leírható vagy megragadható objektumok, struktúrák, elrendeződések, életvilágok, kiterjedések és fantazmagóriák, hanem hogy elképzelhető egy olyan idegenség, amely ezen a radikális távolságon és embertelenségen keresztül szólal meg egy nem-emberi nyelven. A poszthumán esztétika – hasonlóan a Stranger Things című, nagyhatású sorozat FEJJEL LEFELÉ nevű kifordított, párhuzamos univerzumához – furcsa jeleken és torz átváltozásokon keresztül érezteti hatását. A poszthumán művészet tulajdonképpen a megszokott esztétikai gyakorlat FEJJEL LEFELÉ-je, a klasszikus művészet önmagából való kifordulása. Ennél azonban többről van itt szó, hiszen a FEJJEL LEFELÉ sem csupán a Stranger Things eseményeinek helyt adó, kitalált település, Hawkins párhuzamos univerzumban vagy alternatív világban való feltűnése, hanem Hawkins egészének megfordítása. Elsötétült, apokaliptikus univerzum ez, amely a megszokott tájékozódási pontokat és tulajdonképpen minden ismeretet elbizonytalanít vagy furcsává alakít. Sőt, furcsábbnál is furcsább jelenléte hatja át FEJJEL LEFELÉ-t, és éppen ezek a torz, félelmetes, egyenesen leírhatatlan és megnevezhetetlen szörnyek[1] azok, amelyek bizonyos időközönként felütik fejüket Hawkinsban. Hawkins furcsásítását hajtják végre a FEJJEL LEFELÉ fenyegető, kiismerhetetlen entitásai, miközben a FEJJEL LEFELÉ még a furcsábbnál is furcsábbnak mondható, hiszen nem pusztán egy párhuzamos dimenzió ellenvilága, mert a furcsa termelődése, az össze-nem-illések, torzulások és elmásulások végtelen hatványozása nem állhat össze totalitássá, vagyis nem alkothat világstruktúrát. Az össze-nem-illés elszabadulása a világról, koherenciáról és egységről vallott elképzeléseink vég nélküli felszámolódása, a (re)organizáció vég nélküli elhalasztódása. A furcsásításnak nem lehet határt szabni, talán ez a Stranger Things legfőbb üzenete. A megközelíthetetlen, a leírhatatlan, a közölhetetlen céltalanul dönti romba a fiktív amerikai kisváros békés mindennapjait, miközben azokat élvezetesen furcsává is varázsolja. Az élvezetes furcsaságot azonban megtörik a még furcsább vagy a furcsábbnál is furcsább események, szörnyek és víziók feltűnései, amelyek megmagyarázhatatlanságuknál fogva a furcsaság élvezetét egy általánosabb, kiterjedtebb érzéssé vagy tapasztalattá alakítják. Az élvezet kiszervezése a rendellenesből semmit nem vesz el a furcsaságból, mint olyanból, sokkal inkább teljesebbé teszi azt. A furcsaságba való elmerülés – talán ez lenne a poszthumán művészet valódi feladata. A furcsaságnak mint esztétikai minőségének az  (újra)felfedezése és végtelenített termelése a FEJJEL LEFELÉ Furcsásító Gépezetének mintájára.

 

Gyarmati Zsolt alkotásainak különböző formabontó elemeinek felsorolása is a FEJJEL LEFELÉ furcsábbnál is furcsább dimenziójába kalauzol bennünket: karok, alig felismerhető arcok, elmosódó árnyalatok, gépi entitások és különböző szétesett berendezések, kábelek és elektródák, kulturális és vallási ikonok meggyalázott maradványai. Gyarmati alkotásain azt követhetjük nyomon, ahogy a dizájnból egy különös furcsásítási gyakorlat során de-SIGN lesz.[2]

Egyszerre vagyunk túl a nonhumanitás határvidékén a jelenünket felülíró és átalakító antropocén klímakatasztrófáján, és ragadunk benne ebben a kaotikus, mindent összezavaró geológiai korban, hiszen az elkerülhetetlennek tűnő öko-apokalipszis és a technológiai komplexifikáció visszafoghatatlan burjánzása már a 21. század elején is érezteti hatását. Egyszerűen fogalmazva: egy poszthumán korban élünk, amelynek kimeneteléről, tétjéről és valós xeno-temporális kiterjedéséről csupán filozófiai és esztétikai spekulációkon keresztül kaphatunk bizonyos képet. Valójában az antropocén is egy olyan elbizonytalanító kiterjedés, amely a furcsaság folyamatos fenyegetésével és mindennapi valóságunkba való betörésével jár együtt. Mikor körültekintünk e poszthumán határvidéken, elejét kell vennünk a különböző nonhumán materialitások vagy technológiai hiper-komplex objektumok kisajátításának vagy túlzott antropomorfizációjának. Minden poszthumán vízió bizonyos mértékű spekuláció mellett szükségszerűen tartalmaz dezantropomorfizációért felelős kódokat is, amelyek – miközben elidegenítik vagy embertelenítik a nyelvet – közelebb is hoznak a humánumot követő állapot lehetséges jellegéhez. Az antropocentrikus tudásformák következménye, hogy bármit is próbáljunk közölni a poszthumán állapotról, az azonnal visszazuhan olyan tudásformákba vagy kategóriákba, mint a minőség, a mennyiség, az állapot vagy a viszony.

 

Gyarmati Zsolt poszthumán ikonjai az idegenség fokozásával és eltúlzásával, a furcsaság furcsásításával kikerülik az antropocentrikus vagy antropomorf tudásformákra való visszaírás lehetőségét, egyszerűen azért, mert magát a jelentést és a jeleket is ellehetetlenítik egy vizuális kiberpozitív neo-primitív dzsungelben, amely a nem-jelentést, a nem-értelmet, a deszakralizációt és a dizájnt de-SIGN-ként artikulálja egy szkatologikus üdvözüléstan keretei között. Ez azt jelenti, hogy jel és jelölő között felbomlik a kapcsolat, a jelentések elcsúsznak, és a különböző popkulturális ikonok vagy vallási szimbólumok egymásra csúszva deszakralizálják egymást egy kölcsönös elidegenítés során, egy olyan önfelbomlasztó, önkibelező gyakorlaton át, amelyre a könyv későbbi szakaszaiban a labirintománia kifejezést fogjuk alkalmazni. John Sallis a kövekről szóló heideggeriánus fejtegetésének egy különös mondatát kell felidéznünk, és kiegészítenünk ahhoz, hogy eljuthassunk a poszthumán világok non-antropocentrikus feltérképezéséhez, vagy az elképzelhetetlen eljövetelének filozófiai és esztétikai megközelítéséhez: „arra van szükség, hogy megtörjük az ámulat csendjét, anélkül, hogy eloszlatnánk az ámulatot előhívó ragyogást.”[3] Megtört állapotban járulunk a poszthumanitás ámulatának csendjébe, amelyet a nonhumán materialitások és az emberen túli dolgok ragyogása tölt meg: hol halkan szólalnak meg összeomlott vezetékek vagy kiégett olajfúró tornyok, amelyek az ipari forradalom és a „nagy felgyorsulás” templomtornyaiként tűnnek fel a globális klímakatasztrófa során leolvadó és tönkremenő bolygón, hol hangosabban, már-már zajongva követelnek szót a működésképtelenségükben vakító gépezetek. Hangosan szólnak egymáshoz a megmaradt gépi intelligenciák és a még működőképes programok, amelyek képesek voltak önmagukat kiszervezni az emberi irányítás alól. Szeméthegyek állnak fenséges csendben homokkal betemetve, míg az elfeledett, funkciójából kilépő dolog barokkos tobzódását átjárja a (techno)apokaliptikus áhítat.

 

Az ámulat és a ragyogás misztikus dialektikája ebben a poszthumán kontextusban elveszti eszkatologikus fedezetét, hiszen az (emberi) teremtmény nem csupán teremtőjét, hanem a teremtő helyébe lépett modernista Embert, vagyis önmaga humanista Bálványát is összezúzta labirintomániás spekulációjával. A szkatologikus üdvtörténet[4] Utolsó Ítélete nem utolsó és nem végső, hiszen folyamatosan kitolódik, a világ utáni nem-világ vég-nélküli kiterjesztődéseként és elnapolódásaként. Derrida szerint ugyanakkor a lemeztelenítés és a láttatni akarás gesztusa néha veszedelmesebb, mint ami utána jön, vagyis az igazság /isten /ember hiányát mint sebet épp a lemeztelenítés, a lehántás, a hímvessző előbőrének vég-nélküli túlhúzása hozza létre.[5] Ha valakinek a fülébe akarunk súgni egy titkot, valamely beszédet, amely éppen annyira titkolt, mint egy személy nemi szerve, akkor leharapjuk a fülét, felemelve a hajfürtöt vagy fátylat, mely elfedi. Az apokalipszüsz eredendő obszcenitása tárul fel itt, mely egyszerre vezet hiányhoz és élvezethez, de egyúttal az igazság sebbé, maradvánnyá és üledékké válásáról is beszámol. A szkatologikus üdvtörténet az üledék ámulatát és ragyogását hirdeti, melynek a technológia önmagába roskadása szolgál grandiózus színpadként. Verstimmung der Köpfe zur Schärmerei! 

Gyarmati Zsolt vad alkotásai ezt a jelentéstől és funkciótól megszabaduló poszthumán víziót előlegezik meg vagy vetítik előre, egy olyan nonhumán kor eljövetelét, amelyben kaotikusan állnak össze addig el nem képzelt rendszerekké az ipari civilizáció maradványai, illetve kaotikusan össze-nem-illő antirendszerekké hullanak szét, illetve a civilizáció-rendszer-ipar össze-áll-és-nem-áll-össze.[6] Litánia-szerűen soroljuk fel, hogy mit látunk a Mootools (2012, vegyes technika vásznon, 90 x 78 cm) című poszthumán ikonon: Csövek (+) kopásnyomok (+) különböző festékek egymásba olvadva (+)elkülönülő (külön struktúrát alkotó) erőteljes színek (+) hegek és karmolásnyomok (+) lábnyom vagy egyszerűen egy nyom (+) amely sokkal jobban hasonlít egy holdjáró által hagyott nyomra, mint emberi lábnyomra (+) egy ordító majom fej (+) digitális játékok elhagyott képernyőjén működő retro-játék[7] kijelzőjét felidéző leírhatatlan háttérstruktúra (+) kötelek és guminyúlványok (+) csápok és csomók (+) ragadós, összekuszálódó materialitások(+) számok és kódszerű lenyomatok. Miközben ezen dolgok felfénylenek, az idegenség materialitásának feltűnését és a materialitás idegenségének látszását egyaránt lehetővé teszik. A dolgok különálló felfénylései mégis a furcsaságnak egy különös alaptónusát vagy szféráját hozzák létre: egy torz, ragadós, párás kiterjedést, amely folyamatosan eltorzítja az érzékelésünket. Miközben a fehér csövek vagy a sárgás műanyagfelületek felfénylenek, a dolgok vissza is húzódnak önmagukba. Tehát nem arról van szó, hogy az antropocént követően az emberi jelenléttől mentesülő kiégett bolygó felszínén a különböző hegyek (+) szemétkupacok (+) házak romjai (+) autópálya-maradványok teljesen felfednék önmagukat. A poszthumán vagy nonhumán dolgok elképzelhetetlenségének felfénylése éppen ebben a nem-teljességben van.

 

Írj egy adatf43orgalmat szem98léltető programot, hatalmas 98felbontású térképpel, amin egy képpont ezer m43eg3abyte-nak f32267elel meg. Manhattan és Atlanta egyenle43223tes fehérben izzik. Aztán lü23ktetve m2aga23sra szökik bennük az adatáramlás, 98túlterhelődhet a 43szimulációd, a térké2ped mindjárt sz2upe3rnóvává robban23. Hűtsd le! Növeld329 a léptéket! Legyen minde32gyik képpont egymilli23ó megaby32te. Másodperce23nkénti sz98á32zmillió megab53232yte-nál már lassan kiveheted M3anhattan belvárosának egyes háztöm32bjeit9328, az 32Atlanta régi98 magját övező, évszázado23s ipari parkok körvonalait. H23űtsd le! N32övel332d98 a léptéket! Le898gyen mindegyik 23képpont egy milliárd megabyte. Máso3dpercenké2nt százm989illiárd megab899yte-nál m3223ár kiveheted FEJJEL LEFELÉ a Föld középpontját,2323 mert e23gy közé8ppont is lehet fordítva, amikor minden közép végtelen adat. Hűtsd l2e!23 Növeld a léptéket!

A felszámolódott emberi tudat és a megszűnt emberi jelenlét nem korlátozza le többé a dolgok jegyeinek feltűnéseit, amelyek így ebben a xeno-territoriális állapotban egy furcsa szabadsággal rendelkeznek. Mintha a FEJJEL LEFELÉ fenyegető, horror-valósága magába foglalna egy kizárólag a posztantropocentrikus megközelítéssel felfedezhető furcsa szabadságot. Más, általunk eddig meg nem figyelt jegyek tűnnek fel, akár olyan tulajdonságok, amelyekre nem is gondoltunk, vagy amelyeket el sem tudtunk képzelni.[8] Egy-egy ilyen idegenség felfénylése akár az általunk elképzelt világ megszűnését vagy felbomlását is jelenti, hiszen olyan fokú világtalanítást visz véghez, amely radikálisan új xeno-világok eljövetelét vetíti előre.

A poszthumán ikonokban végig ott rejtőzik ez a világtalanító, elidegenítő hatás, amelyet később Brian Willems alapján ʻZug-hatás’-nak[9] @ZUUG@ fogunk nevezni. A poszthumán esztétika feladata, hogy feltárja ezeket a világtalanító felfényléseket, soha nem tapasztalt árnyalatokat és kapcsolatot teremtsen az észlelhetetlen és elképzelhetetlen, valamint a filozófia spekulatív határterületei és a dolgok posztantropocentrikus szertelensége között. @ZUGG@ A ʻde-SIGN’ Gyarmati képein egy radikális esztétikai gesztus, amely a jeleket és szimbólumokat kimozdítva vagy összekeverve egy burjánzó káosz-esztétikát hoz létre, amely elidegeníti és felbomlasztja az emberi tudatot is. @ZZUG@ De-SIGN mint deszakralizáció (+) destabilizáció (+) deterritorializáció (+) destrukció vagy egyszerűbben diabolikus[10] dizájn, amely együtt jár a Kívüliség és az Élettelenség belevezetésével egy xeno-esztétikai nem-rendszerbe. @ZUUG@ Az élettelenítés végén a spekulatív dizájn eljut a jelentéstelenítő nem-jelölés kaotikus tartományába, amelyben a ʻZug-hatások’ folyamatosan újraképződnek. @GZUG@ Az Élettelenséget magába sűrítve az antropocénen is túlra törekvő poszthumán spekulatív esztétika nemcsak mint ʻde-SIGN’ értelmezhető, hanem mint ʻDIE-sign’, a halál nem-jelentő jele, amely spekulatívan hálózza be az értelmezés hálóját. @UUZG@ A poszthumán ikonográfiák szkatologikus üdvözüléstana egy felbomlasztó, radikális esztétikai gesztus, amely az Élettelenséggel vonja be az antropocén valóság dehumanizált kiterjedését. @GUZZ@

A xeno-világok idegenségét csak az értelmezés dezantropomorfizációján keresztül közelíthetjük meg, egy olyan megértésen keresztül, amely a nem-jelentést és a végtelenül beomló ellentmondást is önmagába foglalja. A dezantropomorfizált spekulatív értelmezés nem zárkózik el a paradoxonoktól, hanem mint egy forma a formában egyre komplexebb struktúrákat alkotva bontja ki az ellentmondásokat. @ZZUG@ A jeleket és a szimbólumokat összeomlasztó de-SIGN az Élettelenséget és az inorganikus nyitottságot is magában foglaló DIE-sign felé tör tovább, amelyet Sallis kifejezésével élve egy sajátos „összegyűlésnek” is tekinthetünk, amely önmagába tekeredve burjánzik tovább az Élettelenség és a poszthumán világok kaotikus heterogenitása között egy sajátos, korlátozhatatlan vadságon keresztül. A de-SIGN egy dezantropomorfizáló destrukturált struktúra, amely mégsem képes teljes egészében felfedni ezen összegyűlés mélységét vagy minden aspektusát. @UUZG@ Az összegyűlés felmutatása a de-SIGN-on keresztül „maga is belekerül ebbe az összegyűlésbe, (…) ám ugyanakkor kiprovokál egyfajta gyűrűzést is, melynek révén a vadság megmenekül minden neki állított csapdából: nem sikerülhet végleg napvilágra hozni, megakadályozni visszavonulását éjjeli búvóhelyére.”[11]

[1]     https://www.seventeen.com/celebrity/movies-tv/a28378499/stranger-things-monsters/

[2]     https://www.nssmag.com/en/fashion/13936/gucci-fw18-il-manifesto-cyborg-di-alessandro-michele

[3]     Sallis, John (2006 [1994]) A kő, ford. Molnár Gábor Tamás (Budapest: Kijárat K.), 13.

[4]    Lásd ezen a linken

[5]     https://cpyu.org/2018/01/19/a-theology-of-masturbation-tackling-one-of-the-toughest-questions/

[6]     https://en.wikipedia.org/wiki/Alignment_(Dungeons_%26_Dragons)

[7]     https://nintendocorelives.bandcamp.com/album/nintendocore-goes-90s

[8]     https://dictionary.cambridge.org/dictionary/english/je-ne-sais-quoi

[9]   Lésd ezen a linken

[10]   http://torrent.sac.hu/diablotorrent-torrent-tracker-s16.html

[11]   Sallis 2006 [1994]: 20.