A disztópiába vetett remény
Efemer rémálmok

Fülöp Tímea

Lenni alapvetően nehéz (rossz?) mostanság, különösen ha pályakezdő művésznő az ember – sugallja Rieder Gábor megnyitóbeszéde a Néha az óceánnal merülök című kiállítás kapcsán készült videóban. A Deák Erika Galériában olyan munkák kerültek bemutatásra, amelyek általános vágyak szimbolikus rémálommá válásáról szólnak – érdekes módon úgy, hogy bár a be nem teljesedett vágyak egy tőről fakadnak, a művésznők által rájuk adott személyes magyarázatok látszólag ellentétesek. A feltett kérdés tehát az, hogy miért nem lehet egyről a kettőre jutni, ami előfeltételezi, hogy ez a sivár valóság, a válaszok pedig a történelmet, a társadalmat, a szcénát vonják felelősségre.

Néha az óceánnal merülök ╱ Deák Erika Galéria ╱ Kalán Viktória, Kárándi Mónika, Rédling Hanna, Sztefanu Marina

Ez majdnem úgy hangzik, mintha a női és férfi művészek boldogulása között tennének különbséget, de valójában csak arról van szó, hogy specifikusan nőies(nek tartott) reakciókat és feldolgozási technikákat ábrázolnak a bizonytalanság, megrekedtség érzésére. Evidens, hogy nemtől és foglalkozástól függetlenül mindenki sikeres akar lenni, akár a magánéletben, akár a szakmában, de az már nem egyértelmű, hogy a vélt vagy valós kudarccal egyformán birkózunk-e meg – és most figyelmen kívül kell hagynunk azt a visszásságot, hogy épp egy kereskedelmi galéria falain próbálják meg feldolgozni a kilátástalanságot, a sikertelenséget. A környezet, a kulturális mező, amiben talpon kell maradni, sőt előre kell jutni, hol kietlen sivatagként, hol süppedős zseléként tűnik fel, a reménykeltő oázis pedig délibábként lepleződik le – ezek csak színezetükben mondhatók nőies metaforáknak, szerkezetükben nem.

Elsőre úgy tűnik, hogy Kárándi Mónika disztópikus tájakat fest, már-már kikívánkozik belőlünk egy David Lynch-féle Dűne-hasonlat, de homoksivatagjai nem ijesztő jóslatok, hanem a tapasztalt valóság rémálomba illő leképződései, a társadalmi-kulturális mező belsővé tett metaforái. Képein nemcsak az előrelépés, de a puszta megmaradás is kihívás: a Sight of the Sky II. (2021) könyörtelen, narancssárga égboltja alatt minden kiszikkad, a pusztulás mégsem borítékolható, ugyanis az ábrázolt növény a namíbiai velvícsia, amely arról ismert, hogy a barátságtalan körülmények ellenére is több száz évig elél. A festmény tehát egyszerre panasz és lázadás, a stagnáló és kietlen színtér látlelete, a fel nem adás, el nem tűnés kinyilatkoztatása. A Kárándival azonosítható növényt könnyű volna egyszerűen növény mivolta miatt a nőiség jelképének tekinteni, de már Petőfi is mondhatta magát a természet vadvirágának – a femininitás inkább a kép színezetében, a buckák formájában jelenik meg. Sivatagja azonban nem egészen sivatagszerű, amennyiben a technika miatt előtér és háttér között ellentét képződik: míg az akrillal festett égbolt könnyű és levegős hatást kelt, addig az olajjal készült homok és gyér növényzet súlyos és elmosódó – szinte bele tudnánk süppedni, mint Rédling Hanna szobáiba.

Néha az óceánnal merülök ╱ Deák Erika Galéria ╱ Kalán Viktória, Kárándi Mónika, Rédling Hanna, Sztefanu Marina

Néha az óceánnal merülök ╱ Deák Erika Galéria ╱ Kalán Viktória, Kárándi Mónika, Rédling Hanna, Sztefanu Marina

Rédling pudingra emlékeztető szobabelsői cukorkaszínű mocsarak: míg Kárándi azzal vádolja környezetét, hogy az változásra képtelen, kopár pusztaság, addig Rédling számára éppen a stabilitás, a szilárd talaj hiányzik, amelyről elrugaszkodhatna valami felé. A szkennelt és 3D-s képalkotói eljárásokkal kezelt, Office (2021) című fotó érthető az ingatag lábakon álló szakmai lehetőségek kommentárjaként, amely a süllyedés érzetét fejezi ki. A felmerülő létbizonytalanság a valóság ellen fordul, azt kérdőjelezi meg és vonja kérdőre – lehet-e realitás az, ami ennyire instabil? Rédling nem fogalmaz meg olyan világosan ellenálló gesztust, mint Kárándi, de már magát a kép elkészítését tekinthetjük egyfajta makacsságnak: ha nem dédelgetne valamiféle reményt, akkor egyszerűen nem alkotna – minden tett optimista abban az értelemben, hogy a cselekvő a valamit választotta a semmi helyett. A nőiséget itt sem a témában vagy a puha textúrákban találjuk – hiszen kapaszkodók nélkül maradni univerzális élmény, a lakóterek intimitása nem nemhez kötött –, hanem a színválasztásban, ha a habos pasztelleket mindenáron a nőkhöz akarjuk kötni.

Néha az óceánnal merülök ╱ Deák Erika Galéria ╱ Kalán Viktória, Kárándi Mónika, Rédling Hanna, Sztefanu Marina

A racionalitáson túlmutató reménykedést Sztefanu Marina aka Oázis (2021) című installációja mutatja fel kettős fénytörésben. Egyrészt némi öniróniával belátja, hogy Kárándi sivatagjához csak délibábos oázist tud nyújtani, mivel a minidzsungel egyszerre áll élő növényekből, papírlevelekből és műanyag virágokból, tehát egészében művi, messziről megcsalja a szemet, másrészt azonban a vízfelszínként funkcionáló tükörfóliát rögtön kívánságkúttá fordítja, amivel a hiábavaló remény tisztává és ártatlanná válik. A kútba dobott aprópénz babonás, kedves naivitása miatt mégsem akarunk belőle gúnyt űzni, és ezt nem is kell megtennünk, hiszen a pillangólufik giccsességében az alkotó saját magát neveti ki. Ez az önreflexió, mely szembenéz reményei lehetetlenségével, azokból mégsem enged, szokatlan kitartásról árulkodik – és azzal jár, hogy az azt körülvevő, rémálomszerű tájakat megfosztja fenyegető erejüktől, hiszen mintegy zárójelbe teszi őket. A realitássá vált disztópia nem találhat fogást az irreális bizakodáson, a külső és belső valóság nem ugyanazon a síkon van.

Néha az óceánnal merülök ╱ Deák Erika Galéria ╱ Kalán Viktória, Kárándi Mónika, Rédling Hanna, Sztefanu Marina

Néha az óceánnal merülök ╱ Deák Erika Galéria ╱ Kalán Viktória, Kárándi Mónika, Rédling Hanna, Sztefanu Marina

Kalán Viktória annyiban kilóg a sorból, hogy képein valóban női témák jelennek, vagy még inkább a nő mint téma jelenik meg, amennyiben az egyén és társadalom harca a test felszínén zajlik. Egy nő (47) (2019) című alkotásán egy fej nélküli női test fotókivágása kerül a vászonra, ami önmagában vád, mivel azt kiáltja, hogy csak a teste kell, a szelleme nem, így feszítik fel, ami ellen rögtön fel is lázad: ezüstfonállal felvarrt csillagszemekkel tekint a világra. Pillantása fix, kérlelhetetlen – ha nézni akarjuk, ő is nézni fog minket. Ha megfeszítjük, festékből növeszt szárnyat. Bár helyzetét lehetőségei szerint felméri, ez kevésbé a reflexióból, inkább a nyers erőből, dacból táplálkozik.

A kiállító művésznők abban tehát egyetértenek, hogy küzdeniük kell megmaradásukért és előrejutásukért – kinek a semmibe vetve, kinek sarokba szorítva, de mindenképp keményebben és tovább, mint az józan ésszel lehetségesnek tűnik. Bár szellemi magányuk érthető és átérezhető, ha nem saját identitásuk meghosszabbításáért tennék mindezt, akkor ez mártírságnak tűnhetne, párbeszéd hiányában azonban műveik csak egymás mellé rendelt szélmalomharcok maradnak.

Néha az óceánnal merülök

DEÁK ERIKA GALÉRIA

2021. február 19. – március 26.

Fülöp Tímea (1996)
Szegeden született. 2016 óta klasszika-filológiát és esztétikát hallgat az ELTE-n. Antik és kortárs, nyelvészet és képzőművészet ellentétein és harmóniáin át értelmez.