Hamis tétek és fölösleges terhek nélkül
Interjú Tóth Márton Emillel

Sirbik Attila

“Tárgyalkotói gyakorlatomból kifolyólag kialakult egy nagyon erős kritikus hozzáállás saját magammal, és a munkáimmal szemben is. Ennek gyakorlati és elméleti okai vannak. A gyakorlati oka az, hogy azon munkáim esetében, amelyekben egy már létező tárgyat egészítek ki vagy olyan tárgyat szeretnék létrehozni, ami ezt a folyamatot imitálja, az adott tárgyhoz igyekszem technikailag a lehető legautentikusabb módon hozzányúlni. Nagyon sok anyagot és technológiát ismertem meg és próbáltam elsajátítani vagy utánozni, így sokszor kellett akár mérgező anyagokkal is – műgyantával, különféle festékekkel, ragasztókkal – dolgoznom. Kialakult bennem egyfajta maximalizmus. Hogy lehet valamit tökéletesen felpolírozni? Mivel mit és hogyan kell összeragasztani? Mihez milyen műgyantát kell használni? Hány tized milliméter eltérés lehet a tervezettekhez képest? És még sorolhatnám.” – interjú Tóth Márton Emillel

Tóth Márton Emil: Lidércek sorozat 1-9 ╱ 2019 ╱ hímzett fotó, fény ╱ 22x31x5 cm ╱ Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Számodra kiemelten fontos, hogy milyen alapanyagokkal dolgozol?

Bizonyos szempontból igen. Fontos és tudatos választás. A véletlen talán még abban az esetben is kizárható, amikor ezt a tudatosságot nem előzi meg egy komplex értékű átgondoltság. Többnyire olyan alapanyagokat választok, amelyekhez valamiért, valahogyan kapcsolódni tudok, valamilyen belső intuíció, egy nagyon erős zsigeri érzés által. Ennek is megvan a maga kémiája. Ugyanakkor nem elhanyagolható a kérdés anyagi oldala sem. Sokszor az ár is mérvadó tényező.

Egy anyag önmagában rengeteg információt hordoz, ami hatással van a belőle készülő munkára is. Lehet természetes kő, fa vagy mesterséges műanyag. Harmonizál vagy disszonál az adott munkával. Vagyis a választást igazából minden esetben a cél határozza meg. 

Referenciáidat kényesen kezeled abból a szempontból, hogy bármilyen jellegű is legyen a kisajátítás, tisztában vagy azzal, honnan jön az alapanyag, miért és hogyan fog belesimulni az alkotási folyamat során kialakuló anyagba, mit fog pontosan reprezentálni, hogyan módosítja az egész rendszer dinamikaját, közlésének irányát? Az alkotás ilyen szempontból számodra, bizonyos tekintetben intuitív feladat is, vagyis elsődlegesen nem esztétikai vagy formalizmusba átcsapó kérdéskör?

Amikor egy már létező tárggyal dolgozom, azt mindig valamilyen protézissel látom el. Minden esetben a hozott anyag épül bele a már alakulóban lévő tárgyba és hoz létre új jelentéseket. A protézis fogalmát, mint egy metódust követve, a tárgyak manipulálásával, illetve kiterjesztésével oldom fel, ugyanakkor megváltoztatom azok tulajdonságait, létezésük irányvonalát. Metatárgyakat kreálok. Egyébként is jellemző a gondolkodásmódomra az, hogy adott komponensekből valamilyen metadolgot hámozok ki. Így az alkotási folyamat során, de a mindennapjaimban is fontos szerepet játszik az intuíció, aminek – mostanában egyre inkább így érzem és gondolom – nagyobb teret kell engednem.

Tóth Márton Emil: Teher alatt nő a paszuly ╱ 2011 ╱ beton, textil ╱ 45x30x25 cm ╱ Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Egy veled készült interjúban figyeltem fel arra a kijelentésedre, miszerint azt gondolod, ha kortárs művész akarsz lenni, akkor kortárs módon kell megalkotnod a munkáidat. Ez mit jelent számodra most, 2021-ben?

Jelenleg megkerülhetetlen tényező a Covid és annak minden hatása a hétköznapi életre. Én is átestem a betegségen, de leginkább az utána következő posztcovid állapot visel meg igazán. A memóriazavar, a teherbírásom csökkenése, a fáradtság, a légszomj. Egészen új perspektívából látom magam. Ez az új szituáció lehetőséget ad arra, hogy másként kapcsolódjak az időhöz, a saját jelenlétemhez. Van időm a szemlélődésre. Az alkotás során egyre több dolgot engedek meg magamnak. Ez a folyamat már régebben elindult, de a korlátozások méginkább felerősítették.

Tárgyalkotói gyakorlatomból kifolyólag kialakult egy nagyon erős kritikus hozzáállás saját magammal, és a munkáimmal szemben is. Ennek gyakorlati és elméleti okai vannak. A gyakorlati oka az, hogy azon munkáim esetében, amelyekben egy már létező tárgyat egészítek ki vagy olyan tárgyat szeretnék létrehozni, ami ezt a folyamatot imitálja, az adott tárgyhoz igyekszem technikailag a lehető legautentikusabb módon hozzányúlni. Nagyon sok anyagot és technológiát ismertem meg és próbáltam elsajátítani vagy utánozni, így sokszor kellett akár mérgező anyagokkal is – műgyantával, különféle festékekkel, ragasztókkal – dolgoznom. Kialakult bennem egyfajta maximalizmus. Hogy lehet valamit tökéletesen felpolírozni? Mivel mit és hogyan kell összeragasztani? Mihez milyen műgyantát kell használni? Hány tized milliméter eltérés lehet a tervezettekhez képest? És még sorolhatnám. Egyszercsak azon kaptam magam, hogy az alkotás során túlságosan meghatározóvá váltak az olyan fogalmak, mint a kötési idő, a csiszolópapír szemcsemérete, az elektrokorrózió… Egy időben szinte mindig nyakig beöltözve dolgoztam. Maszkban, védőszemüvegben, fülvédővel a fejemen. Rájöttem, hogy ez nagyon kényelmetlen. Nem csupán fizikailag, de szellemileg is megterhelő, és nem a felszabadult alkotásról szól, amiről pedig szólnia kellene. Ugyanakkor ennek köszönhetően rengeteg dolgot megtanultam, rutinos lettem, és ennek a tanulási folyamatnak nagyon fontos szerepe volt, illetve van az alkotói fejlődésemben.

Tóth Márton Emil: Penészrajz 1 ╱ 2020 ╱ tusrajz ╱ 70×50 cm ╱ Fotó: Gyuricza Mátyás

Az elméleti ok pedig az volt, hogy általában valamilyen képzelt vagy létező elvárásnak akartam megfelelni, és így mindig ott volt valamilyen fiktív tét, amitől szorongtam. Minden munka vagy sorozat mögé felállítottam egy koncepciót, amihez ragaszkodtam, de emiatt sokszor az „előbb van a focimez, mint a focicsapat” esete állt elő. Sok-sok saját magam által felállított sztenderdnek és feltételnek kellett megfelelnie egy koncepciónak ahhoz, hogy átmenjen a szűrőn, és végül kivitelezzem azt. Emiatt egyre többet szorongtam, és egyre inkább kontraproduktív lett ez az attitűd. Persze ennek is ugyanúgy megvolt a szerepe a munkafolyamat szempontjából, mint a korábban, a gyakorlati okok esetében említetteknek.

Aztán az utóbbi években más vizekre sodort az élet. Vadas Zsófia Tamarával (táncos, koreográfus) és Gryllus Ábrissal (zenész, multimédia-művész) több kisérleti előadóművészeti kollaborációban is dolgoztam. Tamara hívta életre a NIBIRU című projketet, ami elég nagy hatással volt rám. Nagy lökést adott ahhoz, hogy elinduljak egy teljes szemléletváltás irányába a saját munkáim tekintetében is. 2019-ben megkaptuk a budapesti Staféta-ösztöndíjat, amelynek keretein belül a Sín Kulturális Központtal együtt dolgozva és a Trafó támogatásával végül bemutathattuk egy előadás formájában azt a hosszú alkotói munkafolyamatot, amit 17 kilenc és tizennyolc év közötti lánnyal, Varga Viktóriával (tánctanár), Zsigó Annával (dramaturg), meghívott alkotókkal és még sok mindenkivel együtt hoztunk létre. A gyerekek nem csupán résztvevők, hanem sokkal inkább alkotók voltak. Nem gyerekelőadást készítettünk, hanem egy alkotói metóduson dolgoztunk a világvége, az antropocén, a posztantropocén, az utópia, a disztópia és a női közösségek fogalmait körüljárva. Nagyon nagy kihívás volt tárgyalkotóként egy ilyen projektben dolgozni. Olyan eszköztárat kellett kiépíteni, amivel a gyerekek pillanatok alatt be tudnak építeni akár egy színpadot is, ha kell. Tulajdonképpen a gyerekektől tanultam újra, hogyan kell mindenféle elvárás nélkül, bátran alkotni, ami nem azt jelenti, hogy a világra reflektálatlanul, csupán valamilyen esztétizáló belső kényszer hatására „kreálunk bele a nagyvilágba”, hanem igenis különböző témákat komplex módon feldolgozva, de minden görcsöt mellőzve, intuitívan hozunk létre új dolgokat.

Meghívást kaptunk a Montag Modus Klimata 3# The Giant Arrived eseményére, ahol a NIBIRU tapasztalataira építve létrehoztuk a NIBIRU 0.2 environment című performanszinstallációt, ami a darab vizuális elemeit felhasználva készült, kiállításba oltott ongoing performansz volt. Ugyanebben az évben bekerültünk a BeSpectacive nevű nemzetközi programba. Így jött létre a NIBIRU-sorozat harmadik állomása, a NIBIRU III. Loud Ring, aminek célja egy workshopok láncolatára épülő metodika kidolgozása volt, amiből ugyanúgy előadás készült. Ezt a metodikát egy négy állomásból álló rezidenciasorozatban fejleszthettük tovább Prágában (Csehország), Kortrijkban (Belgium), Újvidéken (Szerbia) és Budapesten.

Tóth Márton Emil: Lidércek sorozat 1-9 ╱ 2019 ╱ hímzett fotó, fény ╱ 22x31x5 cm ╱ Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Tóth Márton Emil: Lidércek sorozat 1-9 ╱ 2019 ╱ hímzett fotó, fény ╱ 22x31x5 cm ╱ Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

A belga rezidencia ideje alatt kezdett körvonalazódni bennem, hogy mit is jelent számomra az alkotói folyamat, illetve hogyan is képzelem el azt ideális keretek között. Rájöttem, ha tovább ragaszkodom olyan ideákhoz, mint a nyugodt műtermi munka, a megfelelő szerszámpark vagy a feladathoz tökéletesen igazodó anyagok, akkor az alkotás nem – illetve csak nagyon lassan – fog megtörténni. Így jutottam arra, hogy képzőművészként adaptálódni kell az adott környezethez. Ki kell építeni a megfelelő eszköztárat. Fel kell mérni a lehetőségeket, hogy mikor, hol, hogyan és mivel dolgozhatunk. Így kezdtem el például analóg fotózással foglalkozni. A fényképezőgép egy olyan eszköz, amit bárhová elvihetek. Mellesleg nem értek a fotózáshoz, és ez rendkívül felszabadító. Nincsenek elvárásaim magammal szemben, mert nem látom át a folyamatot. Neogrády-Kiss Barnabást szoktam faggatni, hogy mit hogyan kell csinálni. Alapvetően lejárt filmekre fotózom nagymamám rám ruházott gépeivel. Ebben az egészben a lényeg a kontroll elengedése. Az esetlegesség vagyis a lejárt hordozó és  az eszköz ismeretlensége  arra szolgálnak, hogy kiadjam a kezemből az alkotói folyamat bizonyos részei fölött az uralmat. Nem tudom mi lesz a képeken abbó mi lesz használható.  Az így születő homályos képekre hímzek tűvel és cérnával. Ezeket a képeket sokszor fénnyel is manipulálom.

A másik eszköz, amit szintén elvihetek bárhová magammal, az a papír és a ceruza, bár én tustollat használok, mert azt jobban szeretem. Rajzolni akárhol tudok. Mindig akartam rajzolni, de nem tudtam, mert semmi nem érdekelt annyira, hogy lerajzoljam. A gimis rajztanárom, Dréher János mondta, hogy ha nem tudom mit rajzoljak, akkor firkáljak. A firkálás először egyfajta meditációnak vagy öngyógyításnak indult. Kicsi lapokon kezdtem rajzolni. Egy adott mintakészletet követve kellett beterítenem az egész lapot. Ez volt az önmagamnak adott feladat. A minták nagyon aprólékosak, így szép lassan növeltem a rajzlapok méretét, hogy ne legyen túl nagy falat, és ne menjen el a kedvem az egésztől. Aztán szép lassan beleengedtem magam teljes figyelmemmel a rajzolásba, és így születtek a már nem a lap beborítására, hanem ennek a rajzolási folyamatnak a lenyomataiként a kiállításon is látható Penészrajz I. és Penészrajz II. című munkák.

Ezekkel a módszerekkel jöttem rá arra, hogy alkotóként a napi rutin a legfontosabb. Minden nap kell foglalkozni az alkotással, mindegy hogyan, de kell. Folyamatosan próbálom magam ránevelni, hogy ha csak három vonalat, akkor csak három vonalat húzzak egy nap, de valamennyit minden nap foglalkozzak az alkotással, és ne projektekben gondolkozzam, hanem egy összefüggő folyamatban, mert így sokkal relevánsabb és koherensebb munkák születnek. Hamis tétek és fölösleges terhek nélkül. Ez sokkal fontosabb és előremutatóbb. Jelenleg így viszonyulok ehhez a kérdéshez. Itt tartok most.

Tóth Márton Emil: A falon át, Pince ╱ 2021 ╱ dokumentáció ╱ Maradék ╱  2021 ╱ szálerősített műgyanta kötél, kő, víz ╱ 100x130x50 cm ╱ Fotó: Gyuricza Mátyás

Legutóbbi kiállításod, A falon át foglalkozik a pince különféle attribútumaival is. 

Mindannak, amiről eddig beszéltünk egy jó próbája volt a pincés kiállítás. Szeretek különböző dolgokkal foglalkozni. Elsőre nagyon különbözőnek tűnő munkákat állítottam ki. Én persze tudtam, hogy egyfelé mutatnak, de kellett valaki, aki segít verbalizálni a kédéses pontokat. Miklósvölgyi Zsolt szerkesztő, kritikussal sokat beszélgettem a kiállításra készülve annak apropóján, hogy felkértem a kiállítást kísérő szöveg megírására. Nagyon sok érdekes referenciát hozott a témával kapcsolatban. Engem nagyon érdekelt a pince fogalma. Ez az érdeklődés az AQB alatt húzódó pincerendszer megismerése óta foglalkoztatott. Itt van egy kis raktárhelyiségem is, egy olyan részen, ami nagyon nedves a talajvíztől. Gyakorlatilag vizes a fal. Mindent három réteg fóliába kell csomagolni. Innen jött a kiállítás címe is: A falon át bejön a víz. Aztán hirtelen elkezdett minden ebbe az irányba mozdulni. Meghívást kaptam a Pincébe, majd később részt vettem a Mine My Mind című kiállításon az AQB pincéjében.

Nagyon érdekeltek a pince funkciói. Érdekelt, hogy milyen dolgokat rakunk a pincébe és miért. Tárolunk, megóvunk, érlelünk, elfelejtünk vagy esetleg találunk dolgokat? Emellett a pince egy sötét, földalatti hely, aminek saját szabályai és saját ökoszisztémája van. Ázó, gombásodó, sókiválásokkal borított falak. Emberi kontrollon átdiffundáló erők. Az emberi lét számára nem túl optimális hely. Mégis szolgálhat óvóhelyként is, erre Zsolt szövege is kitér. Emlékszem, először Hódi Csillától kértem valamilyen irodalmi referenciát, tudtam, hogy nagyon sokat foglalkozik gombákkal. 2019-ben a Közkempen tartott egy gombás workshopot. Valószínűleg már itt beült valami ezzel a dologgal kapcsolatban az agyamba.

Tóth Márton Emil: A falon át, Pince / 2021 ╱ dokumentáció ╱ Fotó: Gyuricza Mátyás

Megragadt a fejemben, hogy mindezen körülmények ellenére a pincékben élő gombák és lezajló kémiai folyamatok zavartalanul működnek, és a rendelkezésükre álló csekély energiaforrásokat felhasználva, kérlelhetetlenül fejlődnek, és ennek nagyon erős és karakteres vizuális jegyei vannak. Egy folyamatosan zajló természetes képalkotás. Ebben a működésben felfedeztem egy analógiát azzal, ahogyan elkezdtem rajzolni, illetve fotózni, egyfajta stratégiaként kezdtem értelmezni, ez összefolyt a már készülő munkákkal, és rendszereztem azokat.

A pincével kapcsolatban felmerült bennem még valami. Mit jelent az, hogy ma, 2021-ben egy pincében állítunk ki kortárs művészetet? Szerintem ez egy nagyon fontos aktus. Pincébe rakjuk a muskátlit és a leandert is a hidegben, hogy átteleljenek. A kortárs művészettel is valami ilyesmi van, hideg lett odakint. A Pince stábjának munkája szerintem kiemelkedően fontos, és az utóbbi években nagyon fontos szakmai helyszínné vált.

Milyen viszonyban áll alkotói világodban a szakralitás és a hétköznapi valóság?

Abban az esetben, ha érthetjük a természetfelettit a szakralitás fogalma alatt, akkor fontos. A valóság és a természetfeletti nagyon is összefüggő dolgok. Nyilván kényelmesebb a meg nem fejtett vagy nehezen verbalizálható tapasztalatokra rásütni egy jelzőt.

Tóth Márton Emil: Physible Curse ╱ 2019 ╱ faragott csont, acél rács, acél lánc ╱ változó méret ╱ Fotó: Biró Dávid

Hol húzódik a határ a valóság radikalizmusa és az illúzió között?

A falon át című kiállításomon látható volt a Lidércek-sorozatomból három kép. Az egyik egy zuhanó alakot ábrázol. Ez egy fotó, amire hímeztem, és egy világító light-boxot készítettem belőle. Tulajdonképpen ez a munka az, amire most statementként tekintek. Ebben sikerült megtestesíteni azokat a tartalmakat, amelyek foglalkoztatnak úgy, ahogyan meg szeretném mutatni őket.

Ez egy teljesen homályos és sötét kép, amin egy alig kivehető alak szerepel egy fürdőszobában, meglehetősen fura pózban. Ezt igazából csak én tudom, mert semmi nem látszik, viszont az alakot körbehímezve egy zuhanó figurát kapunk egy zavaros térben. A hímzés közben keletkezett lyukakon átvilágít a fény, és az alak emiatt egészen olyanná válik, mint egy csillagkép. A bevezetőben említett protézis fogalmának mint metódusnak a követését sikerült ebben a munkában egy következő, számomra sokkal érdekesebb szintre emelnem. Nem tudom mi történik, amikor egy zárt dobozba rakott, a nem látható fényforrás átvilágít egy képen. Ilyenkor mindig Schrödinger macskájára gondolok. Szóval nem biztos, hogy a határ holléte a lényeg, mert a folyamat, amiben keresnénk azt, nekem sokkal érdekesebbnek tűnik.

Sirbik Attila (1978)
Író, kritikus, szerkesztő és szakács. A Symposion Kiadó vezetője. Az Új Művészet Online vezető szerkesztője. Több kötet szerzője, melyek közül az utolsó St.Euphemia címmel jelent meg a budapesti Magvető és az újvidéki Forum Kiadó közös gondozásában. A regény alapján készült Molytej című film, amit a Buharov testvérek rendeztek, elnyerte az 56. Magyarországi Független Filmfesztivál fődíját. 2006-ban Lyka Károly, 2017-ben Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíjban részesült. Műkritikusi írásai az Új Művészetben, a Balkonban, a prae.hu-n, a Tiszatájban, a Magyar Narancsban jelennek meg. Élt Szabadkán, Rovinjban, Pécsett, Prágában, Csantavéren, Pozsonyban és Újvidéken. Požarevacon volt katona. Jelenleg Budapesten él és dolgozik.  Meghúzza a határokat, de bosszantja mindenféle határzár.