„Meghatározó, nagy paradigmaváltásokra helyezném a hangsúlyt”
Kezdő képzőművészek és Batykó Róbert diskurzusa

Farkas Laura

Frissdiplomás képzőművészekkel boncolgattuk boldogulásuk lehetséges útvonalait, a szakmai vérkeringésbe való bejutásuk lehetőségeit, illetve egyetemi oktatásuk körülményeit. A beszélgetések, bár jó hangulatban teltek, kivétel nélkül egy nem túl pozitív és ködös jövőképet vázoltak fel. Az Éhezők viadala, illetve a Több éves tengődésre kell számítani kifejezések már szállóigék – ekkor jött a gondolat, hogy az általunk felvázolt kérdőjeles témákról kikérjük egy már pozitívumokat megélt, sikeres képzőművész meglátásait. Batykó Róbert reflektált felvetéseinkre.

Batykó Róbert ╱ Budapest ╱ 2003 ╱ Fotó: Kárpáti János Iván

„A Képzőművészeti Egyetemmel kezdve az elmélkedést, elvitathatatlan érdemeit nem figyelmen kívül hagyva, nem mehetünk el szó nélkül az intézmény avíttsága mellett. Az oktatás hangsúlya némileg el van tolódva, kevés az elhangzó praktikus, aktuális tanács. Az oktatói névsor kvázi kihalásos alapon változik, és a mesterek többsége még egy egészen más művészközegbe szocializálódott bele.”

Te hogyan emlékszel vissza egyetemi éveidre ebből a megközelítésből?

Batykó Róbert: Nekem ebből a szempontból szerencsém volt, én Klimó Károly osztályába kerültem, aki pozitív kivétel volt, persze nem csak ő, említhetnénk még Maurer Dórát, Körösényi Tamást vagy Károlyi Zsigmondot is. Ugyanakkor egy tanárnak is különböző korszakai vannak. Károly pedagógiai pályájának az utolsó szakaszában volt, amikor átvett az osztályába. Több évtizedes szakmai múlttal a háta mögött bölcs és rendkívül intelligens hozzáállás jellemezte. Úgy emlékszem, ritkán szólt bele, hogy ki hogyan fessen, arra viszont nagyon ügyelt, hogy bemutassa nekünk azt a világot, ami az egyetem után vár, mert az iskola, az egy burok, és valóban nem sok szó esik arról intézményi szinten, hogy milyen lehetőségek, buktatók lehetnek utána. A baráti társaságban sokan sokféle osztályba jártunk, akadtak olyan példák, amelyek számomra nem voltak szimpatikusak, volt olyan tanár, aki nagyon rá akarta erőltetni a tanulókra a stílusát és a világlátását. Akadt olyan is, aki nagyon ellenszenvesen viseltetett a kereskedelmi galériák iránt. Remélem, hogy ezek a nézetek azóta kikoptak, bár beszélgetve fiatal, nemrég diplomázott művészekkel, úgy látom, ők is tapasztalnak hasonló dolgokat. Természetesen az életkor is fontos tényező, hiszen a szakmai tudás átadása mellett szerencsés lenne, ha nem tátongana kulturális szakadék a tanárok és a diákok között. Ugyanakkor ez sem törvényszerű, hiszen Klimó Károly példája is arra mutat rá, hogy az idősebb tanárok is érthetik a fiatalok nyelvét, más kérdés, hogy ezzel a tulajdonsággal nem mindenki rendelkezik.

Gresa Márton műtermében ╱ Fotó: Porkoláb Norbert

„Az egyetemet elhagyva az egyik fő feladat, hogy bekapcsolódj a kortárs körforgásba, ám sokan nincsenek tisztába azzal, mibe is próbálnak becsatlakozni. Az utóbbi időben ugyan voltak tantárgyújítási kezdeményezések, de még mindig megesik, hogy egy magyar oltárról fél évig esik szó a kortárs tendenciák tanításának kárára. Az elmúlt években a HÖK szervezett gerillaórákat meghívott, önkéntes előadókkal olyan témákról, amelyek nem fordultak elő az órákon, mégis sokan kíváncsiak rá, de ez is inkább alulról szerveződik, a diákok kezdeményezésére. Az egyetem nyilván annyit ad, amennyit az egyén kivesz belőle, illetve a művészettörténet ismerete elengedhetetlen, ugyanakkor a hangsúlyokon erősen csiszolni kellene.”

Ti meddig jutottatok tanulmányaitokban?

BR: A 60-as évekig. Az absztrakt expresszionizmusra vagy a pop-artra még emlékszem, de a neoavantgárd vagy a konceptuális művészet már kevéssé volt terítéken, az ezekről szerzett ismereteimet később kellett bepótolnom. Rengeteg idő ment arra, hogy az ókortól eljussunk a barokkig, ami fontos, de szerintem nem ilyen ritmusban kellene tanítani a művészettörténetet. Én sokkal inkább a 20. vagy 21. századi elméletektől vagy azok összefüggéseiből vezetném le a múlt művészetét, és a lexikális tudás helyett a művészettörténet irányát meghatározó nagy paradigmaváltásokra helyezném a hangsúlyt. A 20. század művészete és talán annak is inkább a második fele az, ami a mai napig meghatározza a kortárs tendenciákat, nonszensz, hogy ezt az időszakot tanítják a legrövidebb ideig.

Gresa Márton: Channel Box ╱ 2021 ╱ vegyestechika, fatábla ╱ 33×42 cm ╱ Fotó: Gresa Márton 

„A berögzültség szintén sűrűn visszatérő jelző a Képző definiálásakor. Áthallgatni ugyan lehet, de összességében az átjárás a szakok között nem egy nyitott rendszer. A legtöbb mester a Képzőre járt, sok mindent visznek abból tovább, amit ők maguk tapasztaltak. A Minek szobrászkodna egy festő? kérdés sajnos a mai napig elhangzik. A diákok részéről indultak kezdeményezések, és a mesterek között vannak, akik nyitottak, de valahol ellenállásba is lehet ütközni, ami furcsa, hogy manapság ettől féljenek tanárok egyetemi szinten. Már nem a modernizmusban vagyunk, hogy tiszta médiumban lenne kötelező alkotni, hanem bármit lehetne csinálni. Néhány mester tényleg a progresszív változás ellen van.”

A te idődben ez hogyan zajlott?

BR: Nekem is volt ilyen élményem, én szitázni szerettem volna, így elmentem a grafika tanszékre, ahol mondták, hogy az nem olyan egyszerű, ha jól emlékszem, fél évet kellett volna várni rá. Voltak persze pozitív kivételek, azt hiszem Maurer Dóra kezdeményezte, hogy legyen videóvágás-kurzus az Epreskertben, amit Erdődy József tartott, és én is nagy örömmel vettem részt rajta, később készítettem is több rövidebb videómunkát, tehát annak nagy hasznát vettem. A mai világban már nyilvánvaló, hogy a festőnövendékek nagy része használ valamilyen digitális szerkesztőprogramot, én azt anno barátoktól és részben magamtól tanultam meg, de hasznos lett volna az egyetemen is ilyen jellegű képzésben részesülni. Illetve számos új technológia van, ami a festészetre is hatással lehet, nagyon sokan maszkolnak például, de nem feltétlenül tudják, hogy milyen anyagok vannak, melyik mire jó, vagy hogy honnan lehet beszerezni. Ha jól tudom, 3D-nyomtatásra stúdiót indítottak nemrég a szobrász tanszéken. Valami hasonlót a festőknél is el tudnék képzelni, ha már maszkolás, akkor például a plottergép használatának elsajátítása elég hasznos lehetne. Technikai oldalról az már nem elég, hogy megtanítanak vásznat alapozi, a klasszikus festészettechnikai ügyeket az első évben le lehet tudni, utána pedig meg kéne ismertetni a diákokkal a modern technológia adta lehetőségeket, vagyis korszerű munkakörülményeket kellene teremteni. Érdemes lenne arra koncentrálni, hogy milyen átjárás van nemcsak a szakok között, hanem mondjuk az ipari technológiák és a kézműves munkafázisok között is.

Nagy Marcell műtermében ╱ 2020

„Az intézmény nem kommunikálja magát kifelé rendesen. Alapprobléma, hogy Magyarországon az oktatásba nincs becsatornázva a művészet, kevés szempontot adnak az embereknek ahhoz, hogy igazán kapcsolódni tudjanak a kortárshoz. A művészeti egyetemeknek feladata lenne, hogy bevonják az embereket. A Képzőnek nagyon jó pozíciója van lokálisan, jó a marketingje, de talán azt is el lehetne érni, hogy az emberek tudomást szerezzenek az aktualitásokról. A diplomavédés is erősen fű alatt történik, alig kap nyilvánosságot. Primer módon hangzik, de a Magyar Képzőművészeti Egyetem nem tud befizetni egy Instagram- vagy Facebook-hirdetést? Nem tudnak megvenni egy plakátfelületet valahol? Tény, hogy a felsőoktatásból kiveszik a pénzt, folyton csökkentik a költségvetést, de ezek nem feltétlen nagy tételek.”

Jártál az elmúlt években diplomakiállításon? Mennyire hallasz róluk?

BR: Néha belefutok egy-két kritikába művészeti folyóiratokban, itt-ott azért lehet róluk hallani – nem mondom, hogy rendszeresen látogatom az ilyen jellegű kiállításokat, de az Epreskertbe szívesen járok vissza, ha van rá alkalmam. Nekünk anno a megboldogult KOGART-ban szerveztek diplomakiállítást Friss címmel, és volt valamiféle szelekció az anyagban. Az akkori körülményekhez képest elég színvonalasan lett megszervezve a dolog. Nekem egyébként az a tapasztalatom, hogy a galériavezetők vagy a kurátorok nagy része megnézi a diplomakiállításokat, mert jó alkalom szemezgetni a jövő reménységei közül. Érdemes komolyan venni a fiatal művészeknek is ezt a bemutatkozást, hiszen fontos együttműködések jöhetnek létre, ha fel tudják kelteni az érdeklődést a munkáik iránt. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem mindenki áll készen vagy találja meg a kiforrott stílusát pont az egyetem végéhez időzítve, és szerintem ez is teljesen normális. Talán kell is néhány év a burok után, hogy megerősödjön az elhatározás, hogy valaki biztosan ezt akarja-e csinálni, mert aki könnyen elbizonytalanodik annak nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb pálya hosszú távon. Ennek ellenére képzőművészeti oktatásban részt venni annak is nagyon hasznos, aki később más területen helyezkedik el, mert különleges szemléletet képes nyújtani, és érdekes emberekkel lehet megismerkedni.

Nagy Marcell: Kimera ╱ 2020 ╱ vegyes technika, vászon ╱ 70×50 cm

„Ahogy lezárul az egyetemi időszak, az egyik legfontosabb feladat a műteremkeresés. Ha az ember kiesik a ritmusból, könnyű lemorzsolódni. Ha fizetsz egy helyet, az ad egy nyomást, ki kell használnod, ez segíthet átlendülni egyes időszakokon. A képzős tudással nehéz elhelyezkedni, ha nem művészként akar az ember élni. A közösség nagy előny, csoportok tudnak alakulni, ha együtt maradnak, többen, közösen működve, könnyebb a műtermi környezetet is megteremteni.”

Neked hogyan alakult az utad a diploma után?

BR: Diploma után egy-két évvel találtam rá arra a stílusra, amivel később megismertek a szakmában. Szerencsém volt, mert szülői segítséggel sikerült egy lakást vásárolnunk Budapesten, ez 2004-ben történt, amikor az ingatlanárak még alacsonyak voltak. Én akkor már ott is festettem, tehát nem kellett lakás- és műterembérlésre költenem. Aztán 2006-ban megismerkedtem Pados Gáborral és Szoboszlai Jánossal, akik egy párhónapos hollandiai kiruccanáson született festményeimből 2007-ben önálló kiállítást rendeztek az acb Galériában. Diploma után a legoptimistább elképzelésem az volt, hogy talán öt év múlva egy kis szerencsével lehet majd komolyabb bemutatkozásom egy jó nevű galériában, ehhez képest ez sokkal hamarabb megtörtént. Sikerült egy olyan anyagot összerakni, ami mind kereskedelmileg mind szakmailag elismerést váltott ki, és büszkén mondhatom, hogy az együttműködésünk azóta is töretlen. Nekem tehát nem volt túl sok időm belefáradni az egyetem utáni útkeresésbe, de biztos vagyok benne, hogy nem hagytam volna abba, mert nagyon eltökélt voltam már akkor is. Nem az motivált, hogy milyen gyorsan leszek ismert, hanem az, hogy egy minél egyénibb, minél koherensebb képi világot hozzak létre. Ha jobban belegondolok, ez a mai napig is tart; folyamatosan arra törekszem, hogy időközönként meg tudjak újulni, és még jobb, még kifejezőbb legyen az, amit csinálok. Azt hiszem, számomra ez jelenti az igazi sikert. Visszatérve az induláshoz, a 2000-es évek elején volt valami ártatlanság az akkor éledező kortárs művészeti szcénában. Utólag visszagondolva nagyon izgalmas volt ezt a mai napig tartó folyamatot testközelből megtapasztalni. A mai fiatal művészek már egy sokkal profibb és jobban szervezett, ha úgy tetszik, sokkal sikerorientáltabb közegbe fognak bekapcsolódni, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Az önmenedzselés területén azonban jelentősen több lehetőség kínálkozik, könnyebben és gyorsabban lehet ismertséget szerezni, de a trendek is gyorsabban változnak, a 15 perc hírnevet lassan szó szerint lehet majd érteni.

Batykó Róbert ╱ PTE, DLA műterem ╱ 2021

Hogyan látod a fiatal korosztály esélyeit a kereskedelmi vérkeringésbe való bejutásra?

BR: Az esély mindig megvan, hiszen a galériák folyamatosan vesznek fel fiatal művészeket soraikba, ők azok, akik friss szemléletet hoznak magukkal, és az áraik is alacsonyabbak, vagyis kereskedelmileg is vonzóak lehetnek a belföldi gyűjtők számára. Szerintem Magyarországon a szcéna méretéből adódóan egy pályakezdő művésznek könnyebb magát megismertetni, szemben egy Németország méretű közeggel. Nem azt mondom, hogy ez automatikus, de mivel kevesebb a művész, ezért nyilván a versenyhelyzet is kedvezőbb. Én egyébként nem szeretek a művészetről ilyen gyakorlatiasan beszélni, mert meggyőződésem, hogy a valódi érték sokkal hosszabb távon és lényegesen nagyobb történelmi távlatból képződik majd meg – persze az is érthető, ha egy pályakezdő művészt a történelmi távlatok érdeklik a legkevésbé…

A saját korosztályod hogyan tudja reprezentálni magát?

BR: Ez elég egyéni, nem mindenkire ugyanaz igaz, de talán azt el lehet mondani, hogy 35 éves kor után van egy átmeneti időszak: már nem vagy fiatal, de még nem vagy középgenerációs, szóval ez egy képlékeny állapot. Az is közrejátszik, hogy addigra már sok mindenen túl vagy mind a művészetedben, mind az életutadban. Nemcsak a külső körülmények, hanem a saját viszonyod is változhat sok dologgal kapcsolatban. A 40 éves kor szerintem azért izgalmas, mert jelez egyfajta komolyságot, már nem lehet rá azt mondani, hogy jó-jó, amit csinál, de még fiatal, ki tudja, mi lesz öt-tíz év múlva. Én magam is érzékeltem, hogy megnőtt az érdeklődés körülöttem, és ez a középgenerációs státusz stabilabb állapot, ennyi idő alatt az is kiderül, hogy ki tudott aktívan megmaradni a pályán, illetve hogy ki milyen szinten tud megújulni a művészetében. Hogy ne csak pozitív dolgokról beszéljek, azt is meg kell említenem, hogy a generációm tagjai csak nagyon kevés esetben tudnak múzeumi kiállításokat létrehozni, a mai napig kisebb vagy közepes terekben van lehetőségünk bemutatkozni, miközben néhány összegző jellegű vagy nagyobb léptékű kiállítás is kellene, mert így a szakma és a közönség is csak szilánkosan, különféle sorozatokon keresztül látja a művészek munkásságát, mélyebb összefüggéseiben szinte soha.

Batykó Róbert ╱ Velencei Biennálé, 1999

Figyeled a fiatalokat? Mennyire vegyülsz?

BR: Én kifejezetten kedvelem a fiatalabb művészek társaságát – szerencsére alapvetően pozitív élményeim voltak a nálam idősebb kollegákkal már a pályám kezdetén is. Amikor 25 éves koromban az acb környékére keveredtem, akkor ismerkedtem meg olyan művészekkel, mint Szarka Péter, Komoróczky Tamás, Szűcs Attila, Ádám Zoltán vagy Braun András, akik nagyon nyitottak és fiatalosak voltak, abszolút nem éreztették velem, hogy ők előrébb tartanak vagy ilyesmi. Szerintem ez többek között azért is lehetett mert a maguk nemében sikeres művészek voltak, tehát nem frusztrálta őket, hogy új arcok tűnnek fel a színtéren. A tágabb szcénában persze tapasztaltam másféle hozzáállást is, de nekem ez a pozitív példa maradt meg, és ezt szeretném közvetíteni a fiatalabb kollégák felé is.

Tehát érzel valamiféle felelősségvállalást?

BR: Tulajdonképpen igen. Amikor észreveszed valakiben, hogy te is ilyen voltál, és nagyjából tudod, hogy a pályájának melyik szakaszában van, esetleg miben naív vagy meggondolatlan, akkor igen, egy jó beszélgetéssel vagy egy-két jó mondattal lehet segíteni. Egy fiatal művésznek ráadásul kevés fogódzója van, az is egy szép gesztus, ha az idősebb kollégák elmennek a pályakezdők kiállítására, és a megnyitón létrejön valamilyen szintű kommunikáció. Ezek apró dolgok, de saját példámból is tudom, hogy sokat jelenthetnek.

Nagy Marcell: Kimera ╱ 2020 ╱ vegyes technika, vászon ╱ 145×175 cm

A jövőt tekintve reményteli vagy?

BR: Nyilván lesz egy nagy kieresztés, ha véget ér a jelenlegi vírushelyzet, ezzel együtt mentális problémák is felszínre fognak kerülni. Benne van a pakliban, hogy a művészeteknek kiemelt jelentőségük lesz a pandémia utáni lelki regenerálódásban. Ha a friss diplomásokra gondolok, akkor egyértelmű, hogy a mai világban sem egyszerű a dolguk, de sajnos ez korábban se volt másképp. Bizonyos lehetőségek megszűntek és sokat változott a képzőművészeti élet mióta kikerültem az egyetemről, de új ajtók is kinyíltak. A közösségi média és az internetes platformok remek lehetőséget biztosítanak minden fiatal művésznek, aki szeretné megismertetni magát a globális közönséggel. Ettől függetlenül az érdeklődést fenttartani a virtuális térben sem egyszerű, de ha valaki jól kommunikál és a művei gyors és pozitív reakciót váltanak ki, akkor annak kézzel fogható eredménye is lehet. Ami talán a legfontosabb, hogy továbbra is  nyitva áll a lehetőség mindenki előtt, hogy komoly munkával bizonyítsa rátermettségét. Aki kedveli az extrém sportokat és van benne egy nagy adag kalandvágy, az a végén remekül fog szórakozni!