Indiszkréció a kimondhatatlannal szemben
Kőszeghy Flóra festészete

Pálfalusi Zsolt 

Flóra festményein – és itt egy pszichoanalitikus magyarázat – egy olyan múlt nyoma sejlik fel, mely soha nem volt jelen. Ezért tűnik minden kép figurája futurisztikusnak. Egyik kép sem „ablak a világra”. Indiszkréció a kimondhatatlannal szemben. Ha valamikor Emmanuel Lévinas ezekkel a szavakkal jellemezte a filozófiai gondolkodás lényegét, akkor ez most tökéletesen illik Flóra festményeire is. A kimondhatatlan nem a mondhatón túl van. Épp az a problémánk, hogy a túl sok mondható között szemantikailag egyfajta ínség lép föl.

Kőszeghy Flóra: FLS I. ╱ 2017 ╱ olaj, vászon ╱ 110×130 cm

Ahogy az egyik legnagyobb ókortörténész, Jacob Burkhardt kifejezte, a barbárság és a kultúra között a vízválasztó az, mikor szűnik meg a múlt nélküli jelen, vagyis mikor kezd el az ember múltban és jelenben élni.  

Ha a művészetet a kultúra termékének gondolták, akkor tárgyát sosem pusztán a jelenben látták. Évszázadok teltek el úgy, hogy a művészetet művészeten kívüli eszközökkel próbálták leírni, amire utal a művész görög neve is – technitész. Maga a művészet is olyan témákat jelenített meg, melyek esetében a befogadótól elvárható volt, hogy ismerje azokat a mitologémákat vagy bibliai szöveghelyeket, melyeket megjelenít. A művészetek közül azonban a képzőművészetnek jutott talán a leghányatottabb sors. A dagerrotípia megjelenésével világossá vált, hogy a múlt idézésében és elmesélésében a festészet nem képes versenyre kelni a fotóval és a filmmel. Amennyiben tisztán a múltról van szó, a festmény még ma sem hiteles tanú. Egy bűcselekményről készült fotó bizonyító erejű lehet a bíróságon, míg ugyanannak a jelenetnek a festménye nem. Az óceán partjáról lefotózott naplementére kevésbé mondjuk azt, hogy giccs, míg ugyanannak az eseménynek a festményéről sokkal könnyebben gondoljuk ezt. 

Ám a modern művészetet éppen az különbözteti meg a régitől, hogy nem lehet a hagyományos szemantikai eszközökkel megfejteni és rögzíteni, szükségképpen nem lehet többé a fotóval és a filmmel sem párhuzamba állítani. Egy Mark Rothko-festmény előtt állva semmire sem megyünk azzal, ha pusztán leírjuk, amit látunk, Barnett Newman fesményei előtt pedig már a „festmény” szónál elakadunk, és kényszert érzünk arra, hogy a kifejezést újradefiniáljuk, mivel semmilyen történelmi hagyományba nem illik, hogy egy monokróm vásznat „festménynek” tituláljunk. 

Kőszeghy Flóra: LNA ╱ 2019 ╱ olaj, vászon ╱ 120×120 cm

Ám a modern festészet esetében nem csak arról van szó, hogy teljes egészében elszakadt a kronologikus ábrázolástól, amikor leginkább történésznek kellett lennünk ahhoz, hogy értsük a festményt. A modern művészet ugyanígy elszakadt a diakrónikus történelemtől is, amikor múltbéli emlékeket, jeleneteket, hangulatokat több egyidejű együttható eredményeként próbálta megragadni. Megszűnt a festmény genealógiája. A művésznek már nem kellett válaszolnia arra a kérdésre, miként alkotta meg művét, mire gondolt közben. Szemantikailag elnémult. Semmivel sem voltak jobb magyarázatai, mint egy átlag befogadónak. Saját alkotásának többé nem volt hiteles tanúja. A 20. század derekán előállt az a paradoxon, hogy miközben az autonómiáért küzdő festészet nem akart a film vagy a fotó kelléke vagy versenytársa lenni, még kevésbé lehetett saját magából megérteni. A 20. század művészetelméleti paradoxona, hogy a modern festészet értelmezése ugyanolyan szintaktikai eszközöket igényel, mint a filozófiai metafizika Arisztotelész óta. Ha eztán a modern festészetről beszéltek, jobban jártak, ha nem művészettörténetet olvastak, hanem Leibnitzet és Kantot. A monász vagy a Ding an sich leírása közelebb vitt a modern festészethez, mint a Biblia, a görög mitológia vagy az anatómia. A befogadó egyre inkább egy súlyos abszurditással nézett farkasszemet: a festmény értelmezéséhez maga a festmény jelentett egyre kevesebb segítséget. A kép már nem interpretációja volt valaminek, hanem ő maga szorult interpretációra. Művészettörténész-iskolák dőltek romba annak a felismerésnek a súlya alatt, mennyire szánalmas dolog a Guernikát egy város bombázásának emlékeként magyarázni, függetlenül attól, hogy tételesen ez volt a mű apropója. A feladat ugyanis az lett volna, hogy elmagyarázzák, miért jobb nekünk inkább egy festmény ugyanarról az eseményről, mintsem egy fénykép.

 

Kőszeghy Flóra: KTR ╱ 2021 ╱ olaj, vászon ╱ 100×100 cm

Ha a festmény már van, akkor biztos lennie is kell – a modális logikának ez a szánalmas mankója segítette át a művészettörténészt a bajokon. Sosem tudott magyarázatot adnia arra a kérdésre, miért „kell” egy festménynek léteznie azon kívül, hogy már „van”! A létezésből a szükségszerűségbe egy ugrás vezetett, ami nemcsak egy atematikus vakfoltja volt a művészettörténetnek, de egyben feleslegessé is tette a történeti gondolkodást. A civilizált művészettörténész egyre inkább egy civilizálatlan, vad tartományba érkezett, valahányszor a modern festészetet tanulmányozta. Nem maradt más a kezében, csak pszichoanalitikus magyarázatok, melyek megnyugtatóan visszavezették őt a genealógia mezsgyéjére. Újra a megszokott diakrónikus történetírás körében érezhette magát, csak másképpen, mint korábban. Immár nem annyira történésznek, mint inkább pszichológusnak kellett lennie.  

És ezen a ponton érkezünk el saját korunkhoz. Egy nap azt mondták nekünk, a festészet valami transzcendens, tehát nem lehet mundán eszközökkel megközelíteni. Szinte azt kellene mondani, hogy ekkortól a nagy művészt a kis művésztől az különbözteti meg, hogy mennyire nem akar már valamennyi kortársához szólni. Ha a giccs az egész emberiséget a keblére akarja ölelni, akkor a valódi művészet csak az egészen keveseket. Megjelent a gőgös művész, aki inkább éhezik, és egy képet sem ad el, minthogy a nevét valami kommersz dologgal társítsák. Művészete hiába kötődött nemzeti vagy kontinentális sajátságokhoz, hajlamos lett magát a cinikus Diogenészhez hasonlóan kozmopolitának vallani.  

Kőszeghy Flóra: HST ╱ 2020 ╱ olaj, vászon ╱ 140×140 cm

Ez lenne az a szűkebb háttér, ahonnan a jelen kiállítás apropója ered. Szemantikailag nyitott és bizonyos értelemben lehetetlen feladat előtt állunk.  

Két dolgot immár nem tehetünk meg. 1. Nem tehetjük meg, hogy Kőszeghy Flóra festményeit diakronikusan szemléljük, és egy olyan genealógiához kössük vissza, amelyet illetően a művészet történetét tekintjük mérvadónak. Egyetlen ismert szöveg vagy kanonikus mű sem ad iránytűt a kezünkbe, hogy értsük őket. 2. Nem tehetjük meg, hogy fetményei értelmezése érdekében a művész pszichológusaiként a festészetén kívüli referenciákat vegyünk alapul. Mi marad a kezünkben? Flóra a képeinek fejben angol címet adott, amit aztán lerövidített pár betűre. Kizárt dolog, hogy ezekből valaki rájöjjön az eredeti címre. Furcsa inkognitó. Nem engedi, hogy kitaláljuk, mi járhatott a fejében, talán azért, mert úgy érzi, éppen az vezetne minket félre, ha komolyan vennénk a fantáziájában megjelenő kósza ötleteket, amikor címeket adott. Talán azért van ez így, mert a címadáskor ő maga is csak nézőként állt a képei előtt.  

A másik feltűnő, a munkákon kívüli referenciamozzanat az, hogy a címekkel ellentétben a festmények mennyire kínálkoznak arra, hogy a scifi világa felől közelítsük meg őket. Hajlamosak lehetünk robotokat, gépeket képzelni magunk elé, és még arra is hajlamosak lehetünk, hogy elfogadjuk magának a művésznek a magyarázatát, miszerint a digitális világgal szembefeszülő analóg látvány objektivitását perli vissza. Talán ez egy magyarázat, de nem föltétlenül az egyetlen.  

Kőszeghy Flóra: RBF ╱ 2021 ╱ olaj, vászon ╱ 100×100 cm

Flóra festményein – és itt egy pszichoanalitikus magyarázat – egy olyan múlt nyoma sejlik fel, mely soha nem volt jelen. Ezért tűnik minden kép figurája futurisztikusnak. Egyik kép sem „ablak a világra”. Indiszkréció a kimondhatatlannal szemben. Ha valamikor Emmanuel Lévinas ezekkel a szavakkal jellemezte a filozófiai gondolkodás lényegét, akkor ez most tökéletesen illik Flóra festményeire is. 

A kimondhatatlan nem a mondhatón túl van. Épp az a problémánk, hogy a túl sok mondható között szemantikailag egyfajta ínség lép föl. Éhezünk a helyes szavak után. Köznapian sok esetben éppen azért kezdünk rengeteget beszélni, mert alapjában semmi mondandónk sincsen. A celebekkel foglalkozó bulvár sajtó, a televíziós szappanoperák és Hollywood gondoskodnak arról, hogy ez a szemantikai éhség kielégüljön. Legyen miről beszélnünk. A tömegmédia kolosszusa mellett a valódi művészet szinte néma marad. Nem hajlandó a felé nyíló szemantikai rést önmagával kitölteni.  

És számomra pontosan itt van Flóra festészetének kulcsa. A képek óriási mérete nemcsak az egyik döntő lépés a diakrónia felszámolására, de egyben a legprovokatívabb leszámolás is a hanyatló, fecsegő ember mindentudásával. Tagadhatatlan, hogy ebben a nagyításban a képeken megjelenő objektumok nemcsak egy olyan múltból köszönnek ránk, mely sosem volt jelen, de egyben egy olyan múltból is, melyen az időnek semmiféle nyoma nem látszik. Néhány festményen csupán a megcsorogott festékből tudjuk kitalálni, hogy vajon mi lehet a figura vagy a téma tájolása. De a lényeget illetően ez sincs a segítségünkre. A fesmények belsejében egyszerűen nem hat a gravitáció, képtelenek vagyunk kitalálni az óriási figurák láttán, hogy a képen belül minek mekkora lehet a súlya, a kora, az intencionális iránya. Nem tudjuk, hogy a mozgás mely pillanatában lett kimetszve, topológiailag pedig teljesen tanácstalanok vagyunk a „hol” kérdését illetően. 

Kőszeghy Flóra: LBL ╱ 2020 ╱ olaj, vászon ╱ 140×180 cm

Magától a művésztől két dolgot tudunk meg: az egész kompozíciót egyrészt valami brutalitás jellemzi, másrészt valami, ami még soha nem volt. Mindez teljesen érthető valakitől, aki egyben építész is. Ugyanakkor jelen van egy másik mozzanat is, amely lerombolja ezt az interpretációt. A festményeken nem csak egy olyan múlt nyomait fedezzük fel, mely soha nem volt jelen, de egy olyan múltét is, mely kizárja a sokakat ebből a múltból. A jelenben élő agyoncivilizált embert kizárja magából, és odaszögezi a saját eseménytelenségéhez. A posztmodernből likvidálja mindazt, ami modern, ami után már csak a „poszt” marad, ami akár a modern ember fejfáján lehetne a felirat. Ebben a galériában ma a digitális kor emberének koporsóját mindenféle gyászszertartás nélkül leengedik a sírba, ami után a homályból előlépnek ezek a hatalmas szörnyek, erőkarok, gömbök, rugók, lámpák és lendkerekek. Ezek a fugurák olyan szintaxist kényszerítenek ránk, melyet nem ismerünk. Nem tudjuk egy fa törzse alá rendelni, beszámozni és rendszerezni őket. Elárvult szemantikánk egy olyan apprehenzív sémába kényszerül, melyet nem követ semmiféle katarzis. Éppen a kitüntetett pillanat hiánya teszi döbbenetessé az egész kompozíciót. A monstruózus figurák ünneptelen fensége egyrészt az antihumanista hagyományhoz köt bennünket vissza – a humanizmus örve alatt túl sok értékünkről derült már ki, hogy csak egy történelmi ideológia volt –, másrészt a képek fölényben vannak velünk szemben abban az értelemben is, hogy szinte az egész jövőjük előttük áll, melyet mi még csak nem is sejtünk. Ez egy olyan jövő, mely nem egy számunkra adott jelenben fog elkezdődni. Nem annak a folytatása lesz, amit már ismerünk. Nélkülünk és mégis előttünk történnek. 

A képek láttán a legabszurdabb módon egy felfoghatatlan jövőnek vagyunk a kortársai. Egy lakhatatlan táj kirekesztett polgáraivá válunk, úgy érezzük magunkat, ahogy civilizációnk láttán a vadon növényei érezhetik magukat, mint akiknek már meg vannak számlálva a napjaik. A képeken megjelenő figurák kicsattanó egészsége, ereje, sértetlensége és minden eszkatológiát nélkülöző ateleologikus volta az elképzelhető legidegenebb a mi életünktől. A szemantikánk mégis néma marad. Nem tudjuk rájuk alkalmazni a történelemből ismert én és másik, a mi és az idegenek szokásos különválasztását. Egyszerűen nem egy scifiben vagyunk.  

Kőszeghy Flóra: TRN ╱ 2021 ╱ olaj, vászon ╱ 110×130 cm

Amit Flóra képein látunk, az tematikus ellentéte magának Flórának. Nem a kis különbségeket és lehelletnyi nüanszokat keresi, ami elválaszthat bennünket a másiktól, az idegentől. A művésznek nem célja létrehozni egy posztmodern konszonanciát az ellentétek között. Éppen ellenkezőleg. Ahogy a fecsegés és a tömegmédia képtelen elérni létünk alapjait, ahogy a reklám révén ugyanúgy használati cikké válunk, mint azok a termékek, melyeket az alapján megvásárolunk, Flóra festészete berekeszti a mesemondást, amikor a kimondhatóval és taxonómiailag rendezett múlttal felruházott dolgokkal szemben a kimondhatatlan nagyszerűségét és önmagának elégséges voltát állítja elénk. Mindannak apológiája ez, ami úgy múlt el, hogy számunkra soha nem volt jelen.  

Ahogy valamikor Heidegger a művészetet illetően mondta: ami csak aktuális, az örökre jövő nélküli. Igen, Flóra képeiben semmi sem aktuális, semmi nincs bennük, ami épp a mi korunkat tüntetné ki és léptetné fel a posztamensre. Épp ellenkezőleg. Meghagyja a jelennek, hogy csodálja önmagát, miközben a festményeken a legváratlanabbul olyan alakok lépnek elénk, melyek ugyanezt megsimétlik – nélkülünk. Nem várnak a beleegyezésünkre, és létezésükhöz nem kérnek semmit a mi jelenünkből. A képek előtt állva azt érezhetjük, hogy itt már legfeljebb csak mi vagyunk még aktuálisak, szükségképpen egy nagyon is jövő nélküli létezésre bíztuk magunkat, melyet illetően elfogytak a szavaink, de még az igazságaink is.  

A festmények kapcsán egy másik esztéta jut még az eszembe. Giani Vattimo egyszer azt írta: materiálisan a valódi művészetet az különbözteti meg a nem valóditól, hogy az elmúlást pozitív eseményként tudja visszavenni magába. A giccset megsebzi a korrózió, az aránytalanság, az irónia. A valódi művészetet mindez azonban egyáltalán nem befolyásolja. Flóra képein pontosan ezt látom: itt az elmúlás gondolata nem gyászhír, szükségképpen nem is hív fel minket valamilyen nosztalgikus elmélkedésre. Nem a másik, az idegen elismeréséről és tiszteletéről szól, végül nem a píszí logikáját követjük, mint a posztmodern során mindannyiszor, amikor a másikat, az idegent csak saját magunk korlátozásán keresztül értük el és értettük meg. Inkább arról van szó, hogy a képek magát a különbséget teszik tematikussá annak minden brutalitásával együtt. 

Kőszeghy Flóra: TAQ ╱ 2021 ╱ olaj, vászon ╱ 110×130 cm

Ha a felvilágosodás hajnalán Herder még úgy gonolta, hogy a civilizációkat illetően a gömb csak a gömbbel, a kocka csak a kockával tud társulni, akkor ezen a tézisen a posztmodern kor semmit nem változtatott, csupán egy ideológiai javaslattal élt, amennyiben azt tanácsolta, a gömb és a kocka kölcsönösen ismerjék el egymás jogát a létezéshez. Flóra festményei nem ennek az ellenkezőjét javasolják. Nincs beleszólásunk egy olyan múltba, amely számunkra soha nem volt jelen. A pszichoanalízisben talán működne egy ilyen terápia, a festészetben nem. Halott minden olyan interpretáció, amelyet áthat valamilyen messianisztikus művészettörténészi vágy, hogy a múltat megváltsa, legalább annyiban, amennyiben megérti. A kimondhatatlant nem valamelyik jelenben mesélték el, szükségképpen nem a történelemben fogják igazolni. Ez a modern festészet egyik alapszabálya, és ez érvényes Flóra képeire is. Ez ma a legtöbb, amit a művész tehet a mindent kibeszélő és/vagy mindent agyonhallgató tömegmédia korában, ahol a szemantikai tér annyira kitágult, hogy már csak az „emberi” és az „embertelen” megkülönböztetést engedi meg, mely kinek-kinek tetszőleges tartalommal tölthető fel. Flóra óriási képei e bulvárszemét ellenében lépnek elénk, melyből én egy dolgot tanultam meg: diszkréció a kimondhatóval szemben – ez a politikus dolga. Indiszkréció a kimondhatatlannal szemben – ez a művészé. 

▬▬▬▬
Kőszeghy Flóra: Analogues – utólagos előrecsatolás 

ÚjMűhely Galéria, Szentendre

2021. augusztus 1-ig