A művészetpedagógia alternatívái
Beszélgetés Puszt Zsófival

Don Tamás

Puszt Zsófi jelenleg Berlinben, az Universität der Künste Berlinen tanul, Art in Context szakon. Az interjú apropója, hogy Zsófi nemrég fejezte be a diplomamunkáját, amelyen a kaposvári Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium, valamint a budapesti Karinthy Frigyes Gimnázium diákjaival közösen dolgozott.  

Puszt Zsófi: Bajuszos Angyalokkal

Don Tamás: Mielőtt belevágunk a sűrűjébe, fontos tisztázni, hogy te alapvetően fotós vagy, Kaposváron végeztél 2016-ban. Milyen út vezetett a művészethez? Hogyan élted meg a kaposvári éveket? 

Puszt Zsófi: Kisgyerekkoromtól kezdve a fő érdeklődési köröm a művészet volt, ezért már egészen fiatalon tudtam, hogy a művészet valamilyen formájával szeretnék foglalkozni. Ez a forma először a festészet, majd a fotó lett. Leginkább azért történt ez a váltás, mert nem voltam egyszerű tinédzser, sőt inkább problémás, és a fotót könnyebb műfajnak éreztem akkor, mint a festészetet. Megragadott a gyorsasága, az analóg technika, illetve hogy anélkül alkothatok, hogy órákat kellene a fenekemen ülni. Ez pont a felvételi időszakában volt, és mivel alapvetően pesti (illetve budai) vagyok, először a MOME-ra akartam menni, de egy nyílt nap után rájöttem, hogy nem nekem való az ottani közeg. A Képzőn nem volt fotó, a METU meg nem az én pénztárcámnak való volt, így a kaposvári képzést választottam. Az is tetszett benne, hogy vidék, és mivel én sosem éltem vidéken, ez az élet is nagyon érdekelt. 

Az ott eltöltött éveket hullámzóan éltem meg az oktatással és azzal kapcsolatban is, hogy sajnos Kaposvár nagyon ingerszegény környezet. Viszont elég nagy hatással voltak rám ezek az évek olyan szempontból, hogy egy nagyon inspiráló osztály tagja voltam. Ott tanultam meg, hogy egy jó közösségben hogyan tudják egymást motiválni, tanítani és támogatni az emberek, és ebből akár mennyivel többet tanulhatunk, mint magából az intézményes oktatásból. Kaposvár szerintem nagyon sok mindenben hozzájárult ahhoz, hogy most min dolgozom és mi érdekel, lehetséges, hogy mindez nem így történik, ha Pesten maradok, és mondjuk a MOME-ra megyek. 

Fanzine készítő műhely ╱ Mai Manó Ház

DT: Mivel engem is érdekelnek a családdal kapcsolatos művek, így nem bírom megállni, hogy ne kérdezzelek az ezzel összefüggő munkáidról. Két projektedben is foglalkozol a családi archívumban talált fotókkal és rajtuk keresztül a nagyapáiddal. Hogyan kezdtél el érdeklődni a régi családi fotók iránt? 

PZs: Imádom a régi dolgokat, fotókat meg azoknak a kulturális hatását szemlélni a jelenben. Olyan, mintha ezek az itt maradt tárgyak egy csomó titkot, történetet rejtenének, amiket én kíváncsi emberként ki akarok deríteni. Szerencsére az én családom nem szűkölködik archívumba, úgyhogy az egész ház, amiben felnőttem úgy néz ki, mint egy titkokkal, történetekkel teli kincsesbánya. Még Kaposváron kezdtem el az anyai nagyszüleim hagyatékaival foglalkozni. Ennek elég erős személyes és érzelmi indíttatása volt, mivel pár évvel azelőtt halt meg a nagymamám, aki szinte a második anyám volt. Akkoriban kezdtük elpakolni a személyes tárgyait. Ezalatt bukkantam rá egy naplóra, ami a nagyapámé volt, aki 84-ben halt meg, s így sajnos sosem ismerhettem, de a nagymamám ódákat zengett róla és istenítette. A napló olvasása közben fedeztem fel, hogy egyidős volt velem akkor, amikor a naplóját írta. Mivel ő angol–magyar fordító és a magyar rádió irodalmi szerkesztője volt, inkább költői napló volt ez versekkel, kis novellákkal, mint egy szigorú értelembe vett napló. Ezekre az általa írt alkotásokra kezdtem a saját nyelvemen, akkoriban a fotóval válaszolni és kutatni, hogy mennyire élhet bennünk egy felmenőnk, akit sose ismertünk. Hogyan alakul ki elmesélt történeteken, verseken, képeken keresztül az az érzet, mintha ismernénk, pedig sosem ismertük.  

Fanzine készítő műhely ╱ Mai Manó Ház

DT: Az apai nagyapád archívumát a @foundpiggies Project során dolgoztad fel. Ekkor kezdett érdekelni, hogy hogyan lehetne nagyobb aktivitásra sarkallni a befogadókat? Ez volt az első lépés számodra a művészetközvetítés felé? 

PZs: Nem teljesen. A gondolat már korábban megszületett, de az első olyan projekt volt, ami meg is valósult. Tulajdonképpen az első lépés az UdK Berlinre való pályázásom volt efelé. 

DT: Az egyetemi képzésről bővebben egy punktos interjúban meséltél. Arra lennék kíváncsi, hogy így, három év berlini tartózkodás után, hogyan látod, mi a különbség az ottani és a hazai művészetpedagógiai között? Apropó, az egyik beszélgetésünk alkalmával mondtad, hogy nem szereted a művészetpedagógia kifejezést, inkább a művészetközvetítést használod. Kifejtenéd? 

PZs: Az első nagy különbség a két fogalom felfogása, ami miatt nem szeretem a magam szempontjából a művészetpedagógia kifejezést használni. Németországban van művészetpedagógia és művészetközvetítés. Ez két különböző, mégis egy dolog, mert mind a kettő pedagógiai elveken alapszik. Viszont a művészetközvetítés kritikai értelemben is használatos a művészet- vagy a múzeumpedagógiával ellentétben. A művészet- vagy a múzeumpedagógia számomra teljesen intézményhez kötött, emiatt pedig feltételezhető a művészetpedagógusról a pedagógiai végzettség. Számomra ez a fogalom erősen egy polgári, privilegizált, „magasművészet-oktatást” hordoz magában, amely egy hierarchikus, passzív oktatási rendszerben jön létre, és a fő célja a magas művészet kanonizálása a befogadók fejében. A művészetközvetítés ezzel szemben egy sokkal kritikusabb kifejezés annak ellenére, hogy ezt is lehet teljesen hagyományos művészet- vagy múzeumpedagógiaként használni. De mivel maga a kifejezés alapvetően a 90-es évektől kezdődő educational turnhöz kötődik Németországban, így sokkal szabadabban és sokszínűbben értelmezhető. Művészetközvetítés létrejöhet nem intézményes közegben is. A művészetközvetítő épp úgy lehet művész, aki részvételi művészetet alkot különböző társadalmi csoportokkal, mint kurátor, aki az intézmény átjárhatóságára és nyitottságára törekszik a társadalom minden rétege számára interaktív, esetleg pedagógiai módszerekkel. Az aktuális művészetközvetítés főleg kritikai pedagógiai módszerekkel közvetít művészeti, tudományos és társadalmi jelenségeket, konfliktusokat. Aktiválja és eszmecserére készteti a résztvevőket. Ezért szeretem inkább a közvetítőt használni magamra, meg azért is, mert kinn ezt szoktam meg. Berlinben sose neveznek pedagógusnak, mivel nem vagyok pedagógus, nem tanítok iskolában, és alapvetően a céljaim sem teljesen összeegyeztethetőek azzal a művészetpedagógiával, amit ismerek. 

Puszt Zsófi: Bajuszos Angyalokkal

Puszt Zsófi: Bajuszos Angyalokkal

Másik különbség, hogy a berlini spektrum ezen a területen sokkal szélesebb, mint itthon, illetve hogy ott van kritikus művészetközvetítés. Vannak platformjai – fesztiválok, kiadványok, programok, ösztöndíjak és pályázatok – melyek ezzel foglalkoznak. De természetesen éppúgy van az a szigorú értelemben vett művészetpedagógia, amit ott már szintén művészetközvetítésnek hívnak, ami itthon is. De hát, szerintem a fő különbség, hogy ott múzeumok, galériák írnak ki pályázatot, szervezik, és van, és még fontos is. Itthon sajnos szerintem sem a múzeumpedagógia, sem pedig a művészeti oktatás nem élvez privilégiumot. A múzeumok, galériák mást tartanak fontosnak. Berlinben meg a legtöbb intézménynek általában fontos az átjárhatóság, hogy az intézmények nyitottak legyenek mindenki számára, amit főleg a közvetítés tesz lehetővé. 

DT: A diplomaprojekted címe Democracy and Me. Miért pont ezt a témát választottad, és miért döntöttél úgy, hogy hazai intézményekkel fogsz együtt dolgozni? 

PZs: Egy évvel ezelőtt fogalmazódott meg a gondolat bennem, amikor jött az első hullám. Már egy jó ideje meglepődve kísértem figyelemmel azt, ami itthon történik a demokratikus rendszerrel, és nagyon szerettem volna valahogy reagálni erre. Akkoriban olvastam egy projektbeszámolót, ami egy 2019–2020-as osztrák művészetközvetítési és politikaoktatási projektről szólt, címe Making Democracy volt. Abban állt egy Ebner von Eschenbach-idézet, hogy a demokráciát csinálják, és csak akkor működhet, ha mindenki aktív résztvevője a rendszernek. Eközben olvastam Paulo Freire Az elnyomottak pedagógiája című könyvét is, amely pedagógiai szempontból hasonlóan írja le ezt a kérdést. Ekkor jött a problémafelvetés: hogyan tudna a magyar társadalom a demokrácia aktív résztvevője lenni, ha nem tanítják meg hogyan legyen az? És hogyan tanulhatják meg a magyar fiatalok, ha ebben az országban inkább a hallgatást és diktatúrában való túlélést tanultuk meg? Ez a hierarchikus, elnyomó felfogás a normális még mindig. Úgy általánosságban érdekel, mit gondolnak a magyar fiatalok demokráciáról, a politikáról és a jelenlegi rendszerről itthon. Az, hogy magyar kooperációt választottam és magyar diákokat, az nyilván abból is fakad, hogy kulturálisan, kontextusában sokkal jobban értem és tudok a magyar közeggel, problémákkal azonosulni, mivel én is ebben a közegben szocializálódtam. Emellett nagyon szeretném, ha itthon is lenne több olyan kritikus művészeti projekt, amelyek eszmecserére késztetik, társadalmilag érzékenyítik és aktiválják az embereket, mert azt gondolom, a vita és a diskurzus egy jól működő demokrácia része. 

Fanzine készítő műhely ╱ Mai Manó Ház

DT: Milyen volt a munkafolyamat a diákokkal? 

PZs: Csodálatos és inspiráló. Minden hét fénypontja volt a velük való találkozás. Múlt év őszén kezdtem el szervezni és vettem fel két pedagógussal a kapcsolatot – Nagy Tiborral a kaposvári Zichyből, aki fotót tanít szakgimiseknek és Váradi Emesével a Karinthy gimiből, aki a diákjaival több alternatív és kritikaipedagógia-projektben vett már részt, és az egyik ilyen projekt, a DEMOLAB keretein belül alapítottak egy diákkiadót is. Mindkét pedagógusnak egyébként nagyon sokat köszönhetek, mert végig támogattak engem és a munkafolyamatot. Nagyon fontos része volt az egésznek, hogy ők is aktívan beleadták a tapasztalatukat, tudásukat a projektbe. A másik kooperációs intézményünk a Mai Manó Ház volt, mert a projekt végeredményének egy közös fanzine-t tűztem ki célul, amelyhez a Manó szívesen adta az infrastruktúrát és a helyet az elkészítéshez. Így indultunk februártól. Először külön-külön találkozgattam a két csoporttal, de mindkettejükkel ugyanazokat a gyakorlatokat csináltuk végig. Nagyon izgalmas volt, mert a pandémia miatt online voltak a foglalkozások, ami szintén mindenkinek tök új volt, és néha próbára tette a tudásmegosztást és a demokratikus együttdolgozást. Mivel a célunk a fanzine volt, ezért úgy építettem fel ezeket az üléseket, hogy konceptuálisan és közös tudásmegosztással, eszmecserékkel készüljenek fel a zine elkészítésére és a saját véleményük, tudásuk közös művészi megformálására. Itt a fő pedagógiai módszer, ami meghatározó volt számomra, a kritikai pedagógia és a demokratikus oktatás, amit nyilván a téma is megkövetelt. Alapvetően azt látom, hogy a jelenlegi oktatási rendszerben teljesítményalapú és elnyomó az oktatás, ami a digitalizált társadalomban már egyáltalán nem jellemző, de azelőtt se volt igazán működőképes. Főleg akkor nem, ha a rendszer a társadalomban aktívan résztvevő, demokráciát „csináló” embereket szeretne képezni. De egy művész, „művészetkészítő” szempontjából sem, mert a kreativitás és a művészet megértése is csökken ezáltal. Emiatt én elsősorban a véleményükre, a témával kapcsolatos tudásukra fókuszáltam, és abban igyekeztem támogatni őket, hogy végül véleményt tudjanak formálni, amit művészi eszközökkel el tudnak mesélni. Sokat beszélgettünk, próbáltunk vitázni, amennyire ez online lehetséges. 

Puszt Zsófi

A munkafolyamat első lépése tehát az volt, hogy a saját élettörténetüket kellett elmesélniük egy vizuális térképen, majd ezeket a tapasztalatokat, élményeket gyűjtöttük össze egy óriási mind mapbe. A következőkben az online térből meg iskolai történelemkönyvekből gyűjtöttünk képeket arról, ami szerintünk vizuálisan a demokráciát közvetíti vagy ami pont egyáltalán nem (például autoriter hatalmi rendszereket). Ennek is az volt a célja, hogy a körülöttünk lévő vizuális tartalmat szűrjék, és a saját gondolataikat vegyék ki belőle, felismerjék a propagandát. Ezután a témákhoz ötleteltünk, igyekeztünk online egy adott aktuális téma alapján vitázni, aztán találkoztunk közösen a két csoporttal. Május 29-én pedig megtörtént az első nyilvános megmozdulásunk, egy nap alatt összeraktunk egy online kiállítást a berlini Prater Galerie-ben. Aztán következett a kétnapos projektnap, június 1-én és 2-án, amikor a Hurrikan Press segítségével ki is nyomtattuk a zine-ünket a Manóban. Ez a Csomópontok címet kapta végül. Egyébként az ISBN Könyv és Galériában megvásárolható – csak egy kis reklám. Dióhéjban így nézett ki a munkafolyamat. Pont múlt héten volt egy kis kiértékelésünk, ahol elmondták páran, milyen volt nekik ez a négy hónap. Fontos kritika volt, hogy rövid volt és még folytatnák, úgyhogy azt mondhatom nagyon szuper és termékeny munkafolyamatban volt részünk. Kicsit depressziós is voltam a végén, hogy mennyire fognak hiányozni az üléseink. 

DT: A MODEM-es oktatási projekt kapcsán én is dolgoztam Váradi Emesével. Ha több olyan rajz- és vizuáliskultúra-tanár lenne, mint ő, akkor sokkal népszerűbb lenne a kortárs képzőművészet, mint most. Ha jól tudom, a diplomaprojekttel még nem zárult le a képzésed. Mi van még hátra belőle? Mik a terveid diploma után? 

Puszt Zsófi: Bajuszos Angyalokkal

Puszt Zsófi: Bajuszos Angyalokkal

PZs: Egyáltalán nem, azt hiszem, a legnehezebb része még csak most jön, mert hátra van még a szakdolgozat, ami maga a mestermunka lesz. Nálunk háromféle mestertípus van: a művészeti, a művészeti és tudományos, illetve a tudományos. Én művészeti-tudományos mestert csinálok, emiatt pedig a mestermunka, a szakdolgozat a művészeti projekt kiértékelése és kontextusba helyezése lesz. Úgyhogy még két hónap írás, dokumentációfeldolgozás és a megírt anyag szerkesztése áll előttem. Emellett pedig a berlini Galerie Prater, akiknek az online kiállítóterében csináltuk az első megmozdulásunkat, felkért minket, hogy folytassuk náluk a projektet és tökéletesítsük a kiállítást ősszel. Szóval nem fejeződött be a projekt sem teljesen. 

Diploma utánra sok tervem van. Szeretnék ezen a területen doktorizni, és a doktorin belül folytatni a témám kutatását. Napról napra egyre több oldalról szembesülök azzal, hogy nagyon fontos a művészetoktatással és főleg a kritikus művészetoktatással, -közvetítéssel foglalkozni és azt népszerűsíteni itthon. Nagy álmom alapítani egy olyan egyesületet művészekkel, művészetelméletisekkel, pedagógusokkal, amely megpróbál művészetközvetítést és művészetet vinni az emberek életébe. A művészet nem privilégium, a művészet tudás, ami felszabadítja az embert, és erre itthon nagyon nagy szükség van. 

 

Don Tamás (1991)
Don Tamás kurátor 2014-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet szakának BA képzésén, majd 2016-ban ugyanennek a tanszéknek a mesterképzésén szerzett MA diplomát. Szakdolgozati és kutatási témája a fiatal, pályakezdő képzőművészek integrációs lehetőségei a magyarországi kortárs képzőművészeti intézményrendszerben, ezenkívül érdeklődési területei közé tartoznak a társadalmi és politikai problémákra reflektáló projektek. 2015 őszétől 2017 végéig az FKSE vezetőségi tagja volt. 2019-ben felvételt nyert a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozatába. 2018 februárja óta a debreceni MODEM kurátora, emellett több független kurátori projekten is dolgozott, például a Bánkitó Képzőművészeti Fesztivál és a Küszöb Fesztivál szervezőjeként. 2015 óta kurátora az Enyészpontok című projekt sorozatnak, amelynek fókusza a zsidó identitás és az antiszemitizmus a XX. század különböző korszakaiban.