Az önzetlen önzés elve szerint
Beszélgetés Orr Mátéval

Jankó Judit

Orr Máté képei egyszerre idézik a klasszikus festőművészet hagyományait és térnek el tőle, viccesek és félelmetesek egy időben, de a hatás, amit kivált velük (legalábbis bennem mindenképp), mégsem az ambivalencia, hanem valamiféle döbbent („mi a túró van itt?”) csend és elgondolkozás. Orr Mátéval a Várfok Galériában szeptember 16-án nyíló új kiállítása kapcsán beszélgettünk.

Orr Máté: Vagy a citromok nagyok vagy az asztal kicsi ╱ 2021 ╱ olaj, akril, hársfa tábla ╱ 24×17 cm ╱ A művész jóvoltából

JJ: Egyértelmű volt nálad a művészpálya?

Orr Máté: Szüleim mindketten művészek és művésztanárok, de ez a vonal a családban nem tőlük, hanem a nagyapámtól indul. Az eredeti szakmája asztalos volt, aztán tanítóképzőt végzett, ahol a 19. század végének akadémikus stílusában tanították őket festeni. Ebben olyan sikeres volt, hogy az akkori Képzőművészeti Főiskolára is felvették volna. Az anyagi helyzete miatt ebbe nem vágott bele, visszament tanítónak, az érdeklődése azonban továbbment a következő generációkba. Apukám szobrász szakon, anyukám festő szakon végzett a Képzőművészeti Főiskolán. Egész életükben fenntartottak műtermet, és a tanítás mellett csinálták a saját ügyeiket is, tőlük láttam, hogy a művészi tevékenység a világhoz kapcsolódás egyik módja, segítségével meg lehet ragadni az élményhalmazt, ami minden nap átszáguld rajtunk. Azt hozom otthonról, hogy a művészet a mindennapok része, és nem valami extra dolog.

Veszprémben születtem 1985-ben, de hároméves koromban meghívták a szüleimet Nyíregyházára, egy akkor induló képzőművészeti szakközépiskolába tanítani, nekik pedig nagyon tetszett, hogy az alapoktól építhetnek fel egy intézményt. Tizenpár évig élt ott a családom, aztán fokozatosan mind Budapestre költöztünk. Én akkor, amikor a Kisképzőben elkezdtem tervezőgrafikát tanulni, amit aztán az egyetemen folytattam képgrafika szakon. De jöttek a testvéreim és a szüleim is, akik a Kisképzőben kezdtek tanítani.

Orr Máté ╱ A művész jóvoltából

JJ: Hogyan lett a festészet? Tervezőgrafikával és képgrafikával kezdtél, ami más szemlélet. Mit hoztál el onnan?

OM: Szerintem nagyon látszik a képeimen, honnan jövök. Amikor elkezdek a vásznon dolgozni, már akkor pontos elképzelésem van arról, mit fogok csinálni, ez biztosan a képgrafika hatása. Az egész képalkotás máshogy történik a képgrafikában, mondok rá példát: a rézkarctechnikában egy külön felületen készül a kép, és aztán nyomom át a papírra. Ha bármit változtatni szeretnék a képen, például azt érzem, „hú, ez jól néz ki, de oda még akarok egy világos foltot”, az fél nap munka és számtalan nyomtatási fázis. Bármit változtatsz a lemezen, nem látod, hogyan fog kinézni a papíron, amíg le nem nyomtatod. Ez is benne van abban, amiért átmentem a festő szakra; túl technikai volt az egész, de a gondolkodás tetten érhető a képeimben, leginkább abban, ahogyan előkészítem őket. Mert igazán a képalkotás érdekel, azaz összerakni elemekből egy látványt, de kevésbé izgat a technikai része. A képgrafikán nagyon erősen absztrakt irányba próbáltak terelgetni minket, én akkor is absztrakttal próbálkoztam, amikor átmentem a festő szakra. Ennek a vadrealista figuralitásnak még nyoma sem volt. Nagy Gábor lett a mesterem, aki az elején mindig arra hívta fel a figyelmemet, hogy nagyon grafikusak a képeim, festőibbnek is lehetne lenni, de én ebből a kommentből egy kukkot sem értettem. Nagy Gábort igazán kedveltem, valahogy úgy tudott kritikákat mondani, hogy az ember nem letört, hanem kedvet kapott a javításhoz. Csakhogy akárhogy gondolkoztam, nem értettem, mit szeretne nekem átadni, ezért arra kértem menjünk le a könyvtárba, és adjon nekem egy listát azokról a képekről, melyeket tanulmányozva megérthetem, mit is ért festőiség alatt. Ezen a ponton tanársegédjével, Kósa Jánossal elvittek a Szépművészeti Múzeumba, végigmentünk a termeken, ők pedig megmutogatták, hogy ez a kép ettől festői, az meg attól. Végül lemásoltam néhány Chardin-képet, mert az abszolút festőinek tűnt.

Orr Máté: Az eltaposástól való félelem ╱ 2021 ╱ olaj, akril, vászon ╱ 130×170 cm ╱ A művész jóvoltából

JJ: Mostanra mi állt össze benned, mitől festői egy kép?

OM: Nem könnyű erre ma sem válaszolnom. Mindenekelőtt az jut az eszembe, amit egyébként a szakdolgozatomban is feszegettem – ebből látszik, mennyire tartósan izgat ez a téma –, hogy nincs egyféle festészet. Az impresszionizmusig pontosan meghatározható, mi történt a művészettörténetben; az impresszionizmus és a dadaizmus közt is még eléggé, de láthatóan már nem az, ami korábban történt. A dadaizmus egy határozott cezúra. Onnantól elkezdődik az a sok dilemma, amit azóta is ismerünk arról, mi is a művészet. A festészet eredményeit, az évszázadok alatt felhalmozódott vizuális tudást – kompozíciókat és fényhasználatot például – a 20. században az alkalmazott művészet, a plakát, fotográfia animáció viszi tovább. Amit pedig képzőművészet-történetként tartunk számon, az egy teljesen más jellegű gondolkodás. Néha nagyon izgalmas gondolatokat vet fel, néha félelmet kelt, máskor pedig blöffszagú. Martin Scorsese Pretend It’s a City című dokumentumfilmjében mondja Fran Lebowitz, hogy a képzőművészet az, ahol a legtöbb bullshitre van lehetőség az összes művészeti ág között. Gyanítom, sokan egyetértenek vele, aminek az a gyökere, hogy nem lehet definiálni, hogy egy műalkotás mitől műalkotás. De ez jó dolog, ez a szabadság hozta létre azt a sokféleséget, amit a képzőművészetben látunk.

Ha egyszerűbb választ vársz a kérdésre, akkor azt mondom, a grafikusság mindig inkább a fogalmiság felől közelít, egy fogalmat alakít át egy jellé. A festőiség pedig elsősorban a vizuális élményen alapul, ám abban végképp biztos vagyok, hogy a „grafikusság-festőiség” inkább egy skála, és nem éles határvonal.

Orr Máté: Tigris kakas ╱ 2021 ╱ olaj, akril, vászon ╱ 70×50 cm ╱ A művész jóvoltából

JJ: Figuralitás kontra absztrakt?

OM: A világban szeretnek rangsorokat állítani a legfontosabb-legdrágább festőkből, és mondjuk, az Artfacts listáján az első harmincban Picasso, Gerhard Richter, Alex Katz és talán David Hockney mellett a többiek mind absztraktok. Az európai művészet az ókori görögöktől az impresszionizmusig nagyjából azt a problematikát járta körül, hogy lehet valamit minél realisztikusabban ábrázolni. A középkortól a klasszicizmusig ugyanazok a témák ismétlődnek a festészetben, de ezen belül hatalmas variáltságot látunk abban a tekintetben, hogy a bibliai történeteket miként ragadták meg a középkorban, a reneszánszban, a barokkban.

A figurális festészethez egyszerű a viszonyom, kicsi gyerekkoromtól rajzolok. Szeretem Boscht, Dalít és a barokk csendéleteket, de az outsider artot is, aminek a képviselői nem vettek részt képzésben, csak az igényük volt meg rá, hogy a valóságot megdolgozzák a maguk számára képzőművészeti eszközökkel.

2009 őszén sokat utaztam – főként Észak-Olaszországban, ahol nagy találkozásaim voltak művekkel. Ennek az útnak lett a hatása, hogy szeretek univerzális szimbólumokat használni, alapvetően értelmezhető motívumokat, mint a lenyúzott héjú citrom és persze az állatok. 2010 tavaszán állt össze ez a festészeti eszköztár, amivel, úgy érzem, pontosan ki tudom fejezni magam. Vannak egyébként gondolataim, melyeket leírok. Nem publikálok, csak magamnak. Bizonyos gondolatokat írásban lehet pontosabban rögzíteni, és van, amit a vásznon. Jó érzés, amikor sikerül elkapni valamit, ami ráadásul kommunikációként is működik, mert a néző is ki tudja bontani belőle a magáét.

 

Orr Máté: Váratlan támadás ╱ 2021 ╱ olaj, akril, vászon ╱ 120×180 cm ╱ A művész jóvoltából

JJ: Van valami félelmetes a képeidben, a humoron túl.

OM: Direkt. A furaság és az abszurditás félelmetes is. A csendéletekre ránézünk, konstatáljuk, ez egy csendélet, de gyorsan beüt, hogy kicsit fura csendélet. Létezik a 19. századi állatfestészet-kategória, madarak a fán, oroszlán a mezőn elejt egy gazellát, szarvasok vívnak – ilyesmiket látunk a képeken, melyek összefoglalva a természet rendjét ábrázolták. Az én képeim első blikkre felidézik ezt az állatfestészet-hangulatot, viszont mindig van bennük valami, amitől kicsit összezavarodunk. Elsőre ismerős, de érzékelünk valamit, ami elbizonytalanít a látvány automatikus értelmezésében. Az előzőekben megbeszéltük, mennyire sokféle megközelítése van annak, amit ma képzőművészetnek vagy akár festészetnek hívunk, én abba az irányba mentem, hogy a képeimmel átélhetővé teszek dolgokat. Élményt próbálok okozni. Az elbizonytalanítás is része az élménynek, de az is, hogy régi festészeti hagyományokat használok a komponálásban és a figurák megformálásában, és ezektől viszont vonzó lesz a kép. A visszajelzések alapján ez működik, többektől hallottam, hogy az én képem volt az első, amit haza akartak vinni. Sok ilyen első vásárlóm van, volt egy svéd fiú, aki egész nyáron azért dolgozott, hogy meg tudja venni az egyik képemet.

JJ: Eszembe juttatja a meséket, főleg az állatmeséket, Aesopust és La Fontaine-t, de Schrödingert eddig nem. Szeptember 16-án nyíló új kiállításodnak azonban az a címe, hogy Schrödinger jaguárja. Mit fed ez a cím?

OM: A természetről van egy olyan elképzelésünk, hogy ott rend van, és mindenki teszi a dolgát; ezt festették meg a már említett állatfestők. Azt próbálom sugallni a képekkel, hogy ne ezt a rendpártiságot keressük a természetben, ott is fura és meglepő dolgok vannak. Ne az legyen az elvárásunk az életben, hogy mindenki álljon be a sorba, hanem fogadjuk el a furaságokat. Párhuzamos rendszerekben gondolkozzunk, így jön ide Schrödinger, akinek macskáját sokan ismerik. Az eredetileg kvantumfizikával kapcsolatos gondolatkísérlet a párhuzamosan létező valóságokról szól, hogy amíg nem nyitjuk ki a dobozt a macskával, és nem tudjuk, él-e vagy sem, addig mindkét megoldás ugyanolyan értékű információ.

Orr Máté: Harc, ami nem igazán egy harc ╱ 2021 ╱ olaj, akril, vászon ╱ 150×110 cm ╱ A művész jóvoltából

Ennél a kiállításnak az ötlete egy Selye János-könyv kapcsán indult el. A stresszről szól, de elég filozofikus – ahhoz képest mindenképp, hogy egy tudós írta. Sokan ismerik az elméletet, de azért röviden felelevenítem. Egy organizmus és a környezete között háromféle interakció lehet: vonzza valami, fenyegetést érez, de a legtöbbször indifferens. Az interakciók 95 százaléka a természetben a közömbösség. Mégis, mi mindig a fenyegetettségérzéssel vagyunk elfoglalva, az üss vagy fuss reakciókkal, pedig a természetben a legtöbb élőlény elmegy egymás mellett, nem érdeklődnek egymás iránt. Selye az 50-es években úgy fogalmazta meg, hogy a természetben az önzetlen önzés elve érvényesül. Két alap dolog vonzó, az étel és a szex, ezek megszerzéséért és a fenyegetések elkerüléséért aktívan tesznek az állatok is, sokszor ölnek is érte, ez az önző része. Az önzetlenség pedig az, ha valamihez nincs közöd, akkor békén hagyod. A természetben kielégülnek a vágyaid, és leállsz, nem tudsz végtelen sokat enni vagy párosodni. A gazella elveszi magának, ami kell neki, de nem csinál raktárat. Önző, de önzetlen is egyszerre. Engem ez nagyon izgatott.

Valóban, az állatmesékkel is rokoníthatók a képeim, amennyiben konfliktushelyzeteket írnak le, de ha emberek szerepelnének rajtuk, önkéntelenül valakinek a pártját fognánk, állatszereplőkkel viszont a jelenséget és a konfliktus lényegét tudjuk nézni. A képeim arról szólnak, hogy attól, ha valami fura és elbizonytalanító, még nem feltétlen kell harcolni ellene, sőt akár lehet vonzó is. Ha valami nem érint személyesen, akár el is mehetnénk mellette közömbösen. Ha szokatlant tapasztalunk, fontos, hogy időt töltsünk a megfigyelésével, mielőtt ítéletet mondanánk róla.

▬▬▬▬

Orr Máté: Schrödinger jaguárja

Várfok Galéria

2021. szeptember 17. – november 6.