Új antikapitalizmus
Recenzió Mark Fisher Kapitalista realizmus című kötetéről 

Lovász Ádám 

A kortárs kritikai elmélet szakirodalmának egyik legnagyobb hatású szövege immáron a magyar olvasó számára is elérhető Tillmann Ármin és Zemlényi-Kovács Barnabás kreatív és teoretikusan reflektált fordításában.1 De valóban indokolt szakmailag az a nagyfokú érdeklődés, amely övezte nemzetközi viszonylatban a 2017-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Mark Fisher Capitalist Realism (Kapitalista realizmus) című, először 2009-ben kiadott kötetét? A kulturális rendszer (vagy annak egy szegmense) által kommunikált érdeklődés bizonyos tekintetben már önmagában beszédes, és önmagára összpontosítja figyelmünket.

“Világos tehát, hogy Fisher művét a tudomány rendszerén kívüli produktumnak szükséges tekintenünk, ami aligha meglepő, tekintve a szerző saját szociális helyzetét.”

Az érdeklődés szüli a további érdeklődést, mintegy önszerveződő módon, visszacsatolási mechanizmus gyanánt. Bennünket jelen keretek között éppenséggel a szöveg tartalma foglalkoztat. Gyanítható, hogy van valami Fisher művében, ami rátapintott az éppen aktuális korszellem valamely sajátosságára, vagy használhatónak, instrumentalizálhatónak tűnt a korszellem vagy ellenkorszellem bizonyos képviselői számára. A kötethez írt előszavában András Csaba csaknem evidenciának tekinti a következőt: „az érdeklődés a legkevésbé sem indokolatlan”. (6-7) Recenzensként önmagunknak aligha engedhetjük meg az ilyen fokú hermeneutikai luxust. Magától értetődő tényként közli velünk a magyar kiadás előszavának szerzője, hogy „szakmailag megalapozott” kötettel van dolgunk, amely azonban „nem alkalmazkodik az akadémiai elvárásrendszerekhez”. (8) Világos tehát, hogy Fisher művét a tudomány rendszerén kívüli produktumnak szükséges tekintenünk, ami aligha meglepő, tekintve a szerző saját szociális helyzetét. Fisher bevallása szerint a felsőoktatási rendszer perifériáján dolgozott a Kapitalista realizmus megírása idején egy 16–18 éves korú tanulókat felkészítő szakképző főiskolán, demoralizáló munkakörülmények közepette. (42) Mivel olyan kiadónál jelent meg, amely a radikális irodalmak kiadására szakosodik (Zero Books), az akadémiai sztenderdeknek való megfelelés hiánya nem igazán meglepő. A leginkább kváziakadémikus szakirodalomként vagy a fikció és tényszerűség határán mozgó teóriafikcióként (theory fiction, Fisher saját kifejezése) elemezhetjük azt a műfajt, amelynek kitüntetett példáját olvashatjuk. Nem célja semmilyen teóriafikciónak a társadalom valóságos állapotairól szóló, társadalomtudományilag adekvát reprezentáció készítése, mert eleve ellenáll a tudomány „igaz/hamis” bináris kódolásának. Reprezentációk gyártása helyett a társadalmi valóságnak, valamint az olvasó mentális világának az alternatív társadalomszervezési módok előtt való megnyitása az elsődleges cél az éppen elegendő plauzibilitással rendelkező mozgósító mítoszok előállítása révén.2 Ez a műfaj, aminek a gyökerei a 18. századi radikális felvilágosodás olyan képviselőihez nyúlnak vissza, mint Daniel Defoe, magyar nyelvű viszonylatban kevéssé szokványos, ám elvétve akadnak művelői magyar kontextusban is.3 

Világos tehát, hogy Fisher célja sem a modern társadalom ábrázolása, sem a társadalomtudomány követelményeinek való bármilyen szintű megfelelés. Nem a szociológiai szakirodalom vagy a társadalomfilozófiai vizsgálódás műfajában mozgunk, amikor a Kapitalista realizmust olvassuk. Felvetődik akkor a kérdés, hogy mégis mire való a teóriafikció? Nem egyéb, mint érvgyűjtemény egy „új antikapitalizmus” mellett, ami egyet jelent a kapitalizmus megdöntésének szükségességét „kimutató” kiáltványprózaisággal. (117) Hipnotikus szöveg ez, amely az olvasót módosult tudatállapotba kívánja juttatni, és teszi ezt bámulatos hatékonysággal. Fisher egy hipnotizőr, aki álommunkára kívánja fogni olvasóit. Világos, hogy mi az ellenségkép: a minden társadalmi bajunkért felelősségre vonható „módszertani individualizmus” szalmabábja, valamint a történet főszereplője, a „kapitalista realizmus”. Előbbiről persze sokat nem tudunk meg, azonkívül hogy Max Stirner, Adam Smith és Friedrich August von Hayek neveihez fűződik, és az egyént kitünteti a közösség minden formájával szemben, mely utóbbit merő absztrakciónak tekint. (115–116) A „kapitalista realizmus” fogalma már némileg kidolgozottabb képletet mutat, amelynek plauzibilitása a felvonultatott bizonyítékok mennyisége függvényében valamivel nagyobb fokúnak mondható, mint a módszertani individualizmus minden eszmetörténeti kontextualizálást nélkülöző, puszta démonizálása. Fisher elbeszélése értelmében a kapitalista realizmus „egy mindent átható atmoszférát jelent, amely nem csupán a kulturális termelést, de többek közt a munkát és az oktatást is szabályozza a gondolkodás és a cselekvés egyfajta láthatatlan korlátjaként”. (36) A kapitalista realizmus mindazon gondolkodásmódok összességét hivatott jelölni, amelyek a kapitalizmust egyetlen lehetséges társadalomszervezési módként állítják be, meggátolva bármilyen alternatív társadalomnak akár a lehetőségével való számolást. A kapitalista realizmus „a depressziós realizmusa”, amely az aktuális létező társadalmat nem annyira a legjobb világok legjobbikaként állítja be, semmint inkább szükséges rosszként. (21) A dolog érdekessége, hogy Fisher nézete szerint a kapitalizmus abszolút realitását már-már fetisizáló antikapitalizmus is a legtöbb esetben inkább hozzájárul a kapitalista realizmushoz, semmint aláásná azt. (30) Evidencia Fisher számára, hogy az eddigi antikapitalizmusok nem elégségesek a rendszer tényleges felszámolásához, sőt a rendszerkritikák integrációja által a Tőke meghosszabbítja saját megkerülhetetlenségének a képzetét.  

“Világos tehát, hogy Fisher célja sem a modern társadalom ábrázolása, sem a társadalomtudomány követelményeinek való bármilyen szintű megfelelés. Nem a szociológiai szakirodalom vagy a társadalomfilozófiai vizsgálódás műfajában mozgunk, amikor a Kapitalista realizmust olvassuk.”

Minőségileg is új antikapitalizmusra van szükség. Különböző példákon keresztül szemlélteti Fisher azt, ahogyan a fordizmus központosított munkaszervezési módjait leváltotta egy decentralizált posztfordista munkaszervezés, amely az önmegfigyelés átfogó gyakorlatain alapul. (69) A panoptikon immáron bensővé vált, a hatalom interiorizációja alól senki sem vonhatja ki önmagát. A posztfordizmus és a globalizáció által generált nagyfokú flexibilitás miatt a szakszervezet mint forma többé nem alkalmas az antikapitalista harcra. Visszatérő jelleggel hangsúlyozza szerzőnk, hogy „új (kollektív) politikai alany kell”, ami betölthetné a forradalmi osztály üres helyét. (84) Két gyenge pontot lát a kapitalista realizmusban Fisher, amelyek ezt az atmoszférát annak átható, mindent megfertőző volta ellenére támadhatóvá teszik: a mentális betegségek és a bürokratizálódás. Számos rendelkezésre álló empirikus adat utal arra, hogy a mentális betegségek gyakorisága fokozódik a modernitás folyamán. Bizonyos kutatók egyenesen „láthatatlan pestisként” jellemzik a mentális zavarok fokozódását a fejlett világ lakossága körében. (64) Fisher, aki maga is küzdött – végül sikertelenül – a depresszió betegségével, a mentális betegség privatizációjában látja a kapitalizmus egyik fontos, politikai értelemben kiaknázható diszfunkcióját. A személyes elkerülhetetlenül politikai azon kollektivista felfogás szerint, amelyet a Kapitalista realizmus képviselni kíván. A második fontos diszfunkció a bürokrácia növekedésében érhető tetten. Míg a posztfordizmus az alkalmazottak számára nagyobb autonómiát ígér, a valóságban épp a fordítottja valósult meg. Az 1970-es évek vége óta zajló neoliberális reformfolyamatok nemhogy csökkentették volna a bürokráciát, hanem növelték azt: a decentralizált önmegfigyeléshez ugyanis még több adatszolgáltatás szükségeltetik, mint valaha. Jórészt a saját pedagógusi munkájából, valamint a brit oktatási rendszer olykor komikus diszfunkcióiból származó példákkal illusztrálja Fisher a bürokrácia növekedésének tézisét. Egy esetben például halvány fogalma sem volt senkinek, hogy bizonyos teljesítményértékelési szempontok egyáltalán miként keletkeztek. A bürokrácia önműködővé, autopoiétikussá vált: „a felszámolt külső autoritás szerepét maguk a bürokratikus eljárások veszik át, éppen autopoiétikus autonómiájuk révén téve szert megkérdőjelezhetetlen tekintélyre.” (81) Noha könnyen alakulhat ki az a benyomás, hogy Fisher a kapitalista realizmust a neoliberalizmussal azonosítaná, valójában egyáltalán nincsen így. Amint a szerző maga szögezi le, „a kapitalista realizmus nem feltétlenül neoliberális”. (117) Elképzelhetőek olyan formái, amelyek akár szélsőséges módon eltérhetnek a piacpárti világnézetként azonosítható neoliberalizmustól. Ha ez így van, akkor viszont nagyon komoly probléma vetődik fel Fisher egész gondolatmenete vonatkozásában. 

Az autopoiézis fogalma a rendszerek önteremtő képességét, végső soron azok autonómiáját hivatott jelölni. Amennyiben kiszámíthatatlanul autonóm a brit oktatási rendszer önformálása és önépítése, akkor aligha tartható az a fisheri tézis, aminek értelmében a „piaci mechanizmusok” ma mindenhatóak volnának. (73) A piaci mechanizmusok a gazdaság rendszeréhez tartoznak, amely egészen más logikát követ, mint az oktatás. Míg a gazdaság profitban és veszteségben gondolkodik, az oktatás erre képtelen. Utóbbiról maga Fisher panaszolja el, hogy praktikátlanul öncélú, mert a diákok energiabefektetése értelmetlen, hiszen a főiskola elvégzését követően egyébként is ugyanolyan „McMunkát” fognak végezni, mintha otthagyták volna az iskolát tizenhat évesen. (50) Számunkra pontosan arra utal a példa, hogy a korai 21. századi brit oktatási rendszer nagyon is autonómmá vált a piachoz képest, máskülönben a tisztán piaci szempontok, nevezetesen a jövőbeni alkalmazhatóság, jutnának érvényre benne, és mindenki csakis annyi képzettséggel rendelkezne, amennyi éppen elég az alkalmazhatósághoz. Ezt a szerző által hivatkozott adatok és tények egyenesen cáfolni látszanak. Ugyanígy az oktatás- és pedagógusértékelési rendszer Fisher által felpanaszolt öncélúsága sem éppenséggel a piac mindent uraló dominanciájára enged következtetni. Felvetődhet persze az a rosszmájú kérdés, ha egy tanár ennyire rosszul érzi magát állásában, miért nem vált szakmát, és engedi át a pozícióját másnak.4 Mintegy megelőzvén ez utóbbi magától értetődő kérdésfelvetést, Fisher a mentális problémák politizálandó volta mellett érvel. A kapitalista realizmus viszonyai közepette szinte tilos jól éreznünk önmagunkat, és nem is igazán lehetséges. Gondolkodásunk össztársadalmi szintű leblokkoltsága okolható Fisher szerint a mentális zavarok fokozódásáért. Érthetetlen akkor, hogy a „kései” kapitalista szubjektumok többsége mégis miért élvezi ennyire a fogyasztói társadalmon belüli tobzódást. A piac által generált árubőség mintha önmaga köré szervezné a kellőképpen plasztikus vágyakkal teli, hedonisztikus szubjekumot.5 Vágyainkon keresztül uralkodik felettünk a kapitalista realizmus, méghozzá önmagunk által, egyfajta „depresszív hedonizmus” keretén belül. (44) Ezzel szemben a Fisher által javasolt új antikapitalizmus nem képes és nem is igazán kíván bármilyen bőséget állítani. Helyette egy „újfajta aszkézisbe” helyezi reményét, amely által az emberiség újra felfedezheti a vágynélküliség erényét. (119)  

Több ponton is felvetődik a konzervativizmus gyanúja a szöveget olvasván. Bizonyos pontokon egyenesen az az érzésünk, hogy mindezt akár egy kapitalizmusellenes konzervatív is írhatta volna, és nem egészen jogtalan a gyanúnk. Legyen szó a kultúra „deszakralizációja” (21), a kulturális színvonal csökkenése (111), a posztmodernek által terjesztett relativizmus és ironikus cinizmus (23) vagy éppenséggel a „család” erodálódása (60) miatti aggodalmakról, ezek mindegyike bevett, konzervatív kommunitárius toposz. Kérdés, mit kezdünk ezzel a szempontrendszerrel. Nem célom azt állítani, hogy ezek akár minden alapot nélkülöző félelmek volnának, és bizonyos tekintetben befogadhatóbbá is teszik a szöveget olyan olvasók előtt, akik esetleg egyébként nem osztják Fisher szélsőbaloldali nézeteit. Mégis problematikusnak tekinthető az a típusú totalizáló beszédmód, amely a kapitalista realizmust elkerülhetetlen, átható, mindent megrontó atmoszféraként jellemzi. Másképpen fogalmazva, Fisher – az előtte álló bizonyítékok negligálása révén – mintha figyelmen kívül hagyná a modern társadalom bámulatosan sokféle működésmódját. Ha zárójelezzük a disztópikus beszédmódot, és a társadalomtudomány eszközeihez folyamodunk, akkor a társadalomról és annak működéséről egészen eltérő képet fogunk kapni, mint amit eme kiáltvány elénk tár. A Kapitalista realizmus nem tudományos, hanem politikai funkciót lát el. Fisher célja az, hogy politikai cselekvésre buzdítson az új forradalmi szubjektum létrehozásához hozzájárulva. Eredendően átideologizált projekt ez, amelyet súlyos hiba volna akárcsak megközelítőleg is adekvát társadalomtudományi reprezentációként elfogadnunk. Amennyiben komplexebben figyeljük meg korunk társadalmát, úgy világossá fog válni, hogy a gazdasági rendszer ténylegesen aligha gyakorol akkora befolyást a társadalmunkra, mint amekkorát bizonyos közegekben divatos annak tulajdonítani. Mindenre nem terjed ki a gazdaság hatóképessége, a kapitalizmus pedig nem tekinthető a modern társadalom kizárólagos átfogó struktúrájának, ez a körülmény pedig némi reményre is okot adhat. Egymással kibékíthetetlen és összeegyeztethetetlen különbség áll fenn a legtöbb modern társadalomban a gazdaság, a jog, a politika, a kultúra és a tudomány kódjai között, ezek pedig olykor nagy nehézségek árán képesek egymás „nyelvén” kommunikálni. A piac intézménye és a kapitalizmus mint jelenség közötti, sokszor automatikusan tételezett azonosság is átgondolandó.  

A fenti kritikai szempontok mellett Fisher kiáltványának határozott előnye, hogy szakít az etatista és szakszervezet-központú baloldaliság politikai hagyományával. Új antikapitalizmusa úgy tűnik, hogy az átfogó deregulációban, a tényleges decentralizációban és debürokratizációban érdekelt radikális politika megteremtésére irányul. (119) Másként szólva, a neoliberalizmus államtalanító ígéreteinek a valóra váltását tűzi zászlajára Fisher. A neoliberalizmus hibája nem abban áll, hogy az államszervezet méretét csökkentette. Éppen ellenkezőleg, az olyan példák, mint a (egyébként Magyarországon is megvalósított) 2008-as világválsággal összefüggő bankmentési akciók,6 arra utalnak, hogy a létező neoliberalizmus valójában csak az állam szociális gondoskodó funkcióiból faragott vissza. (17–18) Távol áll Fishertől a jóléti államhoz való nosztalgikus visszafordulás, már csak azért is, mert a nosztalgia jelenségét tekinti Frederic Jameson nyomán a kortárs, „posztmodernnek” bélyegzett kultúra egyik legkártékonyabb jelenségének. (91) Ugyanakkor valamilyen oknál fogva mégsem képes bevallani azt, hogy ténylegesen egyetért az anarchistákkal és a libertariánusokkal, azaz valóban célszerű a központosított intézmények felszámolása, feltéve persze, ha rendelkezésre áll olyan demokratizált és decentralizált funkciórendszer, amely képes és hajlandó átvenni a szerepüket. Sokatmondó Fisher hallgatása azon történeti körülményt illetően is, hogy pontosan a neoliberalizmus legradikálisabb képviselői, az anarchokapitalizmus felé hajló észak-amerikai libertariánusok, valamint a Tea Party ugyanúgy ellenezték a 2008-as bankmentési akciókat, mint a radikális baloldal szószólói. A piaccal való „túlazonosulás” mintha ugyanúgy rendszerellenességet eredményezne, mint az antikapitalizmus. Ez utóbbi pozícióra helyezkedik Fisher hajdani kollégája, a Cybernetic Culture Research Unit másik társalapítója, Nick Land, aki a kapitalizmusnak az ember határain túlmutató, minden bizonyosságot feloldó, „deterritorializáló” tendenciáit egyenesen ünnepli.7 Fisher számára elfogadhatatlan Land kapitalizmuspárti, nihilista pozíciója, hiszen „az ellentermelés kiiktatásával a kapitalizmus is eltűnne”. (75) A kapitalista realizmusnak szüksége van olyan kulturális és gazdasági maradványokra, amelyeket a rendszer bűnbakként kezelhet. Egy teljesen deszakralizált, vegytisztán erkölcstelen kapitalista berendezkedés, amely mentes valamennyi korábbi termelési mód hordalékától, mindent interiorizálna. Szükség van olyan kivételekre, mint a tálibok Afganisztánja és a sztálinizmus Észak-Koreája, máskülönben a rendszer önreprezentációja egyszer és mindenkorra fenntarthatatlanná válna. Fisher szerint még mindig fontos a rendszer számára a szubjektum irányában való „önértékesítés”. Fontos, hogy az emberi szubjektum higgyen a kapitalizmus elkerülhetetlenségében. Jó kérdés, hogy vajon Fisher nem vélekedik-e túlságosan optimistán és voluntaristán a társadalom szerkezetét illetően. Mi tévők legyünk abban az esetben, ha társadalmunk funkciórendszerei annyira autopoétikussá váltak, hogy immáron teljesen mindegy mit is gondolunk róluk? Mi következne abból, ha beismernénk, teljes mértékben autonómmá vált a társadalom az emberi szubjektummal szemben, utóbbi pedig ebben a megvilágításban csupán ökológiai externáliaként kerül számításba? 

▬▬▬▬

1  Mark Fisher (2020): Kapitalista  realizmus. Nincs alternatíva?  Ford. Tillmann Ármin és Zemlényi-Kovács Barnabás. (Budapest:  Napvilág Kiadó). 

2  A „mozgósító mítosz” fogalma Georges Sorel 19-20. századi  anarcho-szindikalista gondolkodótól származik. Georges Sorel  (1994): Gondolatok az  erőszakról. Ford.  Burján Mónika, Lukács Katalin, Szénási Éva. (Budapest:  Századvég).   

3  Azt az írásmódot, amelyet Fisher művel a Kapitalista  realizmusban és  másutt, Láng Csaba önjellemzésnek szánt szavaival  összegezhetjük: „mintha a szürrealisták automatikus  írásmódját, az öncenzúrát tudatosan nélkülöző, áradó  beszédet próbálnám ötvözni a tudományos értekezés józan,  racionális, több szempontot is figyelembe vevő, szándékosan  lassított tempójával.” Láng Csaba (2019): Nietzsche-menet.  Teremtés és szenvedés Nietzsche filozófiájában  (Budapest: Napkút), 9. Említhetjük a Cybernetic Culture Research  Unit történetét magyar nyelven elsőként feldolgozó, annak  technodadaista nyelvi technikáit is gyümölcsözően alkalmazó  kötetet: Horváth Márk (2018):  digitalitás paroxizmusa. Spektákulum, szimulákrum, kibernetikai  állapot és a virtualitás hiperkaotikus okkultúrája  (Szombathely: Savaria University Press). A teóriafikció műfaját  nagy sikerrel alkalmazó, a kulturális szcénában nagy befolyásra  szert tett Hungarofuturista (HUF) Kiáltvány is ide sorolható:  Miklósvölgyi Zsolt és Nemes Zoltán Márió (2018)  „Hungarofuturista Kiáltvány”.  https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/hungarofuturista-kialtvany.html  A hungarofuturizmus átmenetiségét és annak teóriafikciós  voltát illetően megvilágító jellegűek Simon Bettina  megjegyzései Terék Anna  vacsoravendég (Vajdasági történet)  című drámája kapcsán. Simon Bettina (2019) „A  hungarofuturizmusról írni amőbáknak”.  https://dunszt.sk/2019/12/11/a-hungarofuturizmusrol-irni-amobaknak/  Szintén a teóriafikció jegyeit mutatja, és a dramatikus  kiáltványosság jegyében íródott Békés Márton és Böcskei  Balázs városelméleti kötete. Békés Márton és Böcskei Balázs  (2015): Ki!  (Budapest: L’Harmattan). A transzdiszciplinaritás jegyében jelen  recenzió szerzője is jegyez egy kísérleti filozófiai kötetet,  amely a fiktív és valóságos ismeretek közötti határ  lebontására vállalkozik. Lovász Ádám (2018): Az  érzet deterritorializációja. A kiterjesztett észlelés  filozófiája  (Budapest: Gondolat). A tudományos fantasztikum a tényszerűség  talaján álló spekulációként jellemezhető, és ennyiben  rámutat a fikciónak tényleges világalkotásban betöltött  szerepére. A sci fi „világgyártó” lehetőségeit illetően  lásd Domokos Áron (2019): „Világgyár. SF-világépítés és  rekonstruálás irodalomórán”. Anyanyelvi  Kultúraközvetítés  2(2): 58–96.   

4  A Fisher által hivatkozott Eeva Berglund, aki hozzá hasonlóan a  tanári foglalkozás és a „kreatív” ipar kiüresedéséről  panaszkodik, jelen állás szerint még mindig az Aalto Egyetem  egyetemi tanára. A saját foglalkozással szemben büszkén  vallott, hivatásos Weltschmerz  hitelességét némileg rontja a panaszolt munkakörön belül való  maradás.   

5  Alfie Brown (2015): Enjoying  It. Candy Crush and Capitalism  (Winchester és Washington: Zero Books). 

6  Vagy említhetnénk éppenséggel a COVID–19 pandémia ürügyén  hozott, „gazdaságvédelmet” célzó állami intézkedéseket és  mentőakciókat.   

7  Nick Landtól magyar fordításban  ez idáig egy szöveg jelent meg: Nick Land (2020): „KiberGótika”.  Ford. Lovász Ádám. Helikon,  LXVI./2.: 195–210.  https://epa.oszk.hu/03500/03580/00018/pdf/EPA03580_helikon_2020_2_195-210.pdf