„Hozz több nádat a malomba, néger!” 
Rabszolgaság a Rijksmuseumban 

Rabszolgaság – Slavernij ╱ Rijksmuseum ╱ Amszterdam

A gyarmatokat nem adták ingyen, és úgy tűnik, hogy a több száz éve elkövetett tettekért most másfajta árat kell fizetni. Hollandia gyarmatainak gazdagságával vált a világ kereskedelmi életének meghatározó szereplőjévé, amiről a németalföldi festészet fénykora is árulkodik. Nem csoda, ha a Rijksmuseum a gyűjtemény vonatkozó darabjait is újraértelmezte ezzel a fókusszal, és több gyarmati vonatkozású kép be is került a kiállításra, mint például Rembrandt egészalakos portréja Marten Soolmansról és feleségéről, Oopjen Coppitról, amelyet esküvőjük alkalmából készített. A család kapcsolatban állt a brazíliai cukornádültetvényekkel, illetve egy ideig ott éltek, ahol rabszolgákat tartottak. 

Amikor a holland kereskedők megjelentek a távoli földrészeken, Portugália, Spanyolország és Anglia már jelen voltak ott, és terményekkel, emberekkel kereskedtek. A hollandok ennek ellenére képesek voltak átvenni a vezető kereskedői szerepeket, és monopóliumokat szereztek a fűszerekre – szerecsendióra, fahéjra, kakaóra stb. A Rabszolgaság című kiállítás a 17. és 19. század közötti gyarmati életre fókuszál, és kiemeli a Kelet- és Nyugat-indiai Társaság szerepét és felelősségét. Az 1602-ben alapított Holland Kelet-indiai Társaság a világ első multinacionális vállalata lett, amely részvényeket bocsátott ki tevékenysége finanszírozására. Ezzel nemcsak a tőzsdét teremtette meg, hanem mindehhez a világ első céges logóját is megalkotta.  

Rabszolgaság – Slavernij ╱ Rijksmuseum ╱ Amszterdam ╱ Fotó: Szabó Eszter Ágnes

Rabszolgaság – Slavernij ╱ Rijksmuseum ╱ Amszterdam ╱ Fotó: Szabó Eszter Ágnes

A Holland Kelet-indiai Társaság fénykorában kétszer annyit ért, mint az Apple, a Microsoft, az Amazon és a Google együttvéve (mai értéken számolva mintegy 7,9 ezer milliárd dollárt), amiért több millió ember életét áldozták fel. Ennek mintájára hozták létre a Holland Nyugat-indiai társaságot, ami az Atlanti-óceánon Afrika partjainál és a Karib-tengeri térségben működött, de nem lett olyan sikeres, mint a keleti vállalkozás.  

Dél-Amerikában már a spanyol és a portugál telepesek is rájöttek arra, hogy az őslakosok nem alkalmasak a kemény fizikai munkára, ezért kezdték el Nyugat-Afrikából szállítani a munkaerőt, akik értettek az állattenyésztéshez és a mezőgazdasági munkákhoz is. (Jó, ha tudjuk, hogy a földimogyorót, a burgonyát és a maniókát eredetileg a rabszolgák olcsó élelmezésére szállították egyik földrészről a másikra, így ezek hamar elterjedtek mint olcsó és jól termő élelmiszerek. Európában, illetve Magyarországon csak a 18. század végén kezdték el termeszteni a burgonyát, amire II. József adókedvezményeket adott, hogy végre megoldja az élelmezési problémákat az országban.) A gyarmatok korákban Hollandia több mint egymillió afrikai és ázsiai férfit, nőt és gyereket fogott és hurcolt el a saját lakóhelyéről egy másik kontinensre dolgozni, és ezzel nem is ő volt a legnagyobb emberkereskedő. Portugália 4,5 millió embert szállított és adott el, 2,5 milliót pedig Anglia értékesített.  

Rabszolgaság – Slavernij ╱ Rijksmuseum ╱ Amszterdam ╱ Fotó: Szabó Eszter Ágnes

A Rabszolgaság kiállítás tíz valós személy életén keresztül mutatja be a gyarmatosítók és rabszolgáik életmódját. Joao, Wally, Oopjen, Paulus, Van Bengalen, Surapati, Sapali, Tula, Dirk és Lohkay történeteit megismerve bepillantást nyerünk abba a tág társadalmi, gazdasági és kulturális erőtérbe, melyet a transzatlanti kereskedelem útvonalai, az afrikai és óceániai gyarmatok fednek le. A kiállítás tükrében – ahol az installációban valósan is tükörben látjuk magunkat, miközben a rabszolgák életéről és a rabszolgaságot fenntartó rendszer működéséről olvasunk – azokra az emberekre emlékezünk, akik ugyanazon kereskedelmi társaságok ellen küzdöttek vagy éppen azok haszonélvezői voltak a Föld különböző pontjain. Amíg a múlt relikviáit nézegetjük, a kiállítás installációjának tükreiben magunkat is látjuk, így folyamatosan két idősíkon mozgunk. A kiállított tárgyak és dokumentumok nagy része jól jelzi a brutalitásra épülő luxust. Ezt a kettősséget látjuk a Sint Eustatius szigeten talált tányérdarabon is, amelyen kobalttal festett szélmalom látható az égen szárnyaló madarakkal, a felirat pedig ezt mondja: „Bring more cane to mill, Negro!” Az ültetvénytulajdonosok nagy része sokszor hollandiai otthonában koccintott a kereskedelmi sikerekre, melyek elrabolt emberek munkájára épültek, akiket a saját életükből kiragadva, új névvel adtak tovább. Így történt ez Paulussal is, akinek a történetét kiemeljük a tíz bemutatott szereplő közül. 

Rabszolgaság – Slavernij ╱ Rijksmuseum ╱ Amszterdam ╱ Fotó: Szabó Eszter Ágnes

Paulus John Mauritznak, Nassau hercegének volt a szolgája Brazíliában. Mind a Mauritzról készült lovas festményen, mind pedig a rabszolgaszobron hasonló nyakörvet látunk rajta, mint ami 1881-ben „kutyanyakörvként” került a Rijksmuseum gyűjteményébe. A nyakörvön látható címer Anna Isabella van Beieren van Schagené, vagyis Mauritz feleségéé volt, aki Paulust az „ő mórjaként” említi, és férjétől kapta Paulus mellszobrát ajándékba. A Mauritzot a szolgájával ábrázoló festményen is látható a fém nyakörv a fekete fiún. Úgy tűnik tehát, hogy a kutyanyakörvként számon tartott tárgyat mégis embereken használták. Mauritz brazíliai kormányzósága alatt építette a hágai Mauritzhuist, ami a herceg halála után, tulajdonosváltások során vált művészeti helyszínné; a nagyközönség 1822 óta látogathatja. Mára – többek között a posztkoloniális diskurzus hatására – a Mauritz-házból eltávolították a herceg szobrát, és a múzeum weboldalán a ház történetéről szóló szövegben részletesen kitérnek arra, hogy a volt tulajdonos vagyonának egy részét tisztességtelen úton szerezte, hiszen részese volt a Brazíliában zajló rabszolga-kereskedelemnek.  

Az 1700-as évek végén a nagy francia forradalom jelszavai, a szabadság, egyenlőség, testvériség a Karib-tengeri gyarmatokra is eljutottak, és a rabszolgák egyre türelmetlenebbek lettek. A VOC majd kétszáz éves működése után meggyengült (1602–1799), így a gyarmatokat az állam fenntartásába adta át, amely ekkor szembesült ennek költségeivel. Franciaország a forradalmat követően felszabadította a rabszolgáit, és ennek elterjedt a híre. Tömeges szökések történtek szinte minden ültetvényen, ezért nem volt más választás, mint 1848-ban felszabadítani a megmaradt lakosságot – jóval azelőtt, hogy Hollandia hivatalosan is eltörölte volna a rabszolgaságot (1863-ban). A felszabadult rabszolgák kék gyöngyeiket az óceánba szórták, ahonnan azóta előkerült néhány darab. Az üveggyöngyöket hagyományosan Ghánában készítették évszázadokon keresztül – és készítik ma is – és az Afrikából szállított rabszolgák vitték magukkal szerte a világba. Nyugat-Afrika területén a gyöngy értékes fizetőeszköznek számított, és egy-egy értékesebb darabért akár több embert is lehetett kapni. Ezeket a gyöngyöket a mai napig trade beadsnek, azaz kereskedelmi gyöngynek nevezik. Az ezekből készült installáció zárja a kiállítást.  

Rabszolgaság – Slavernij ╱ Rijksmuseum ╱ Amszterdam ╱ Fotó: Szabó Eszter Ágnes

A kiállítás koncepciója több lehetőséget is kínál arra, hogy feldolgozzuk a látottakat. Egy tükörterembe érünk, ahol magunkat és a többi látogatót látjuk, miközben a falon körben a szabadság, egyenlőség, testvériség szavakat olvashatjuk. A kiállításon végig ott motoszkál bennünk az itt és most. Hogy a Holland Kelet-indiai Társaság „csak” egy cég volt, mely egy időre túlnőtte az anyaországot és a fél világot. Elképzelhető, hogy ez ma egészen más szereplőkkel és formában, de esetleg ugyanígy megtörténhet? A kijárat felé haladva belebotlunk egy installációba. Két curacaói művész, David Bade és Tirzo Martha a Look at Me Now című projektjében felkínálja annak lehetőségét, hogy megfogalmazzuk saját reflexióinkat a múlt és a jelen rabszolgaságát és az alávetettséget illetően. A kollektív mű alakulása a múzeum honlapján követhető. 

▬▬▬▬

Rabszolgaság – Slavernij 

Rijksmuseum, Amszterdam

2022. február 28-ig