Az értelmezés új terei

Fenyvesi Ottó

Péterfy Ábel újabb munkáin megrajzolja az utat a figuratívtól a drámai – filozofikus – metafizikus felé. A talált tárgyakból montázsolt robotjai (mesterséges intelligencia) után váratlanul a Balaton és a vidék témái kezdték érdekelni és az ezekhez párosuló, végtelenül őszinte kifejezési formák. Száguldásba kezdett a valóság egésze fölött mintegy röptében, messziről még egy utolsó pillantást vetve a tájra és nem utolsó sorban a civilizáció hulladékára.

Péterfy Ábel: Nagy rezervátum ╱ 2020 ╱ vegyes technika, vászon ╱ 80×120 cm

Mintha valami mítosz mesélésébe fogott volna az emberiség kollektív emlékezetéből merítve, festményei középpontjába állítva a kidobott zománcos kádakat, járókeretet, a Balaton befagyott jegét, a zöld legelőt. Ám a mítosz csak tükör, csak látszat. A valóság részletei nem úgy érdeklik, mint a realista elődöket, hanem mint szimbólumok, médiumok, intellektuális és érzelmi folyamatok katalizátorai. A véletlenszerűen megtalált valóságdarabok, a téma és a tárgy nem annyira a plasztikus ábrázolással, mint magával a kiválasztással válik egyénivé nála. Tárgyakat – friss poétikai értékű médiumokat keresve valójában megnyilatkozási lehetőség után kutat, hogy felmutassa korunk belső természetét. A világot, amelyben Rilke szavával „a szépség nem más, mint szörnyű kezdet”. Nincsenek arcok, nincsenek hősök, a nagy dolgok már lejátszódtak, már csak emlékként élnek, rendeződnek, a helyükre kerülnek. Festményeire jellemző a madárperspektíva, ebből a távolságból, innen a légritkított atmoszférából, a tegnap és a holnap nézőpontjából figyeli a mai tevékenységeket, a Balaton jegét ellepő, korcsolyázó, csúszkáló, vitorlázó tömeget. Festményeiben visszatér a természethez, a múlthoz ugyan, de nem bele a természetbe, hanem fölé, a szabad alkotó ember magányába. Vagy az elidegenedett ember magányába? A kétségbeesett ember magasságába?

Ha az egyik régebbi sorozata (kidobott fürdőkádak) alapján kellene meghatározni poétikája gondolati eredőjét (mert ne feledjük, festőnk költői, filozófus alkat), azt mondanám, hogy ebben a ciklusban a létezés és az eltűnés, az enyészet problémája ihlette. Csak az idő örök és állandó, erről tanúskodnak az eltűnt életek maradványai, jelei – a fürdőkádak. A létezésről a tudatunkat igazából a halál alapozza meg, ami azonos a végső egzisztenciális vereség előrevetítésével, a visszapillantás melankóliájával.

Péterfy Ábel: Balatonátcsúszás ╱ 2020 ╱ vegyes technika, vászon ╱ 60×120 cm

Ezek a szemétre dobott fürdőkádak lehetnének akár Samuel Beckett abszurd színházának a kellékei. Amelyek valami szörnyű igazságot mutatnak fel az emberről, igazságot, amelyről nem mondhatnánk, hogy nem vagyunk a tudatában, de ami fölött, ha csak lehet, szemet hunyunk, amitől elfordítjuk a fejünket. Péterfyt az teszi naggyá előttem, hogy folyamatosan szembesít ezekkel a végső és elkerülhetetlen igazságokkal, kényszerít, hogy megértsük. De ezek a nyugtalanító gondolatok sokszor lágy okker, agyagsárga, földbarna színekkel vannak ábrázolva, szinte valami melegséggel. A fürdőkádakban megtisztult egykor volt testek iránti gyöngédséggel. Akár vér is lehetne egyik-másikban. Akár Marat is ücsöröghetne valamelyikben, „akit épp öblébe fogadott ama kád”, borogatással a homlokán.

A mostani budapesti kiállítása egyik kék festményén „Madarak jönnek, halálesőt permeteznek”, a másikon piros-fekete egyenruhás embertömeg edz, „tajcsi-gyakorlatokat” végez fáradhatatlanul, a következőn a befagyott Balaton jegén emberek korcsolyáznak. Feltűnik egy rizsföld, egy mocsaras rezervátum is. De van egy egészen titokzatos festménye is, amelyen egy bárkaszerű csónakban emberek ücsörögnek a nagy vízen, a bibliai semmi közepén. Csendes nyugalomban. Vagy éppen hogy kiszolgáltatottan? Apostolok vagy modernkori migránsok lennének? Péterfy Ábelnek nem az ember konstrukciójának a megfestése fontos, inkább ezeknek a hangyányi, gombostűnyi lényeknek a társas magányáról, kiszolgáltatottságáról beszél, a kiismerhetetlenségükről.

Ezzel a madárperspektívával és azzal, hogy kiköltözött a természetbe, Kenesére, a Balaton mellé, az öreg családi házba, szinte törvényszerű volt, hogy Péterfy Ábel megtalálja Bruegelt, az idősebbiket, aki hasonló perspektívából dolgozik elképesztően részletgazdag precizitással. Hozzá képest azonban Péterfy csak egy pillanatra feledkezik rá a látványra, jelzésszerűen szinte és gyorsan tovább is lép. Mintha azt akarná megmutatni, hogy ebből a magasságból minden igazság csak részlet, minden valóság egy másik valóságba alakul át, és minden csak átmeneti, csak a következő perc valóságáig tart. Az elmúlás állandóan jelen van. Paradox módon, ahogyan például a másodpercenként kattintgatott amatőr fotókon is.

Péterfy Ábel: Seregélyek ╱ 2020 ╱ vegyes technika, vászon ╱ 120×160 cm

Péterfy Ábel új kiállítása két legizgalmasabb festményén, az idősebb Pieter Bruegel művészetét idézi meg. Két Bruegel-festmény parafrázisáról van szó. Mint tudjuk, a parafrázis: „hozzámondás, körülírás, átdolgozás, átfogalmazás, újraértelmezés”. A képzőművészetben azokat a képeket tekintjük parafrázisnak, amelyek kiindulópontja egy másik mű, s amelyekben az alkotó újraértelmezi más művész alkotását olyan módon, hogy az eredeti kép felismerhető marad az újonnan létrejövő alkotásban; ezek újító, személyes formában reflektálnak az eredeti műalkotásra, a korszak jellegzetes stílusjegyeire.

A hagyomány újraírása a puszta játékon túl abban is lényeges, hogy a felidézett tartalom és forma, avagy a megidézett alakok, szerepek és szituációk a lírai éntől hol eltávolító erőként hatnak, hol saját identifikációját erősítik és rajzolják ki. Ily módon egyfajta identitásképző, identitáserősítő hatásuk van. Tehát az önreflexió, az önértelmezés a tét, vagyis az újraírt hagyomány által a művész elhelyezi magát a „folytonosság”, a kollektív emlékezet fonalán. Péterfy Ábel esetében az ironikus viszonyt létrehozó utalások mögött körvonalazódik a művészi én a maga személyességével.

Az egyik kép Bruegel Téli vadászat című festményének parafrázisa, a másik pedig a Gyerekjátékok címűé. A Téli vadászat új változatáról eltűnnek a vadászok, helyette a gödörben heverő síelők látszanak. Viszont a „háttér marad”, három templomtorony, házikók, korcsolyázó emberek, és megjelennek az aktuális motívumok, a drón és a jég alá süllyedő Hammer.

Péterfy Ábel: Kína, Tajcsi ╱ 2021 ╱ vegyes technika, vászon ╱ 100×120 cm

Bruegel a Gyerekjátékok című képen rengeteg játszadozó „gyereket” látunk (a szakértők szerint mintegy nyolcvan játékot ábrázol), addig Péterfynél a várostér majdnem teljesen üres, csupán az eredetin is szereplő két gazdátlan hordó látható, valamint a tér közepén egy kisgyerek, kezében playstationnel. Közhely? Ez a valóság. Ma már tudjuk, nem hatásvadász annak a kérdésnek a feltevése, hogy évtizedek vagy századok múlva egyáltalán lesz-e emberi kultúra a földön vagy nem. Vagy csak robotok, playstationök, kidobott zománcos kádak maradnak utánunk? Mint a történelem nagy fordulópontjainál mindig, most is valóságos kérdés ez. Ezért értékeljük, hogy Péterfy Ábelnek van bátorsága eldobni a jól bevált művészeti sémákat egy egyetemesebb igazság kedvéért.

▬▬▬▬

Péterfy Ábel: Táj és ember

Karinthy Szalon

2021. október 19. – november 12.