Frissítés most
A Searching for T-Art harmadik tárlata

Révész Emese

Aki fiatal kortárs képzőművészek támogatására vállalkozik, az sokféle formája közül válogathat: nyújthat direkt anyagi támogatást (vásárlással, ösztöndíjakkal vagy díjalapítással), illetve választhatja a mecenatúra közvetett formáit, amivel utazási lehetőséget, műtermet vagy kiállítási lehetőséget biztosít. Valamennyi közös célja „helyzetbe hozni” az alkotókat, biztosítva számukra a nyugodt alkotómunka fizikai, szellemi hátterét. A T-Art Alapítvány 1990-es alapításakor elsősorban egy kortárs művészeti gyűjtemény létrehozását tűzte ki célul, amely kezdetben Tenk László festőművész képzőművész barátainak adományai révén gyarapodott.[1]

Verebics Katalin: Törések

A napjainkra 600 darabosra növekedett gyűjteményt gondozó alapítvány idővel szinte önálló intézménnyé vált, számos tárlatot, kötetet, művészeti rendezvényt tudhat maga mögött, amivel visszavonhatatlanul beírta magát az ezredforduló magyar művészetének történetébe.[2] Ilyen komoly eredmények után akár elégedetten hátra is dőlhettek volna az alapítók. Nem ezt tették. 2019-ben új kezdeményezést indítottak, kifejezetten a legfiatalabb generáció felé nyitva kaput, ezáltal is megelőzve a gyűjtemény generációs önmagába zárulását, „elöregedését”. Az alapítvány megújult kuratóriumát bízták meg azzal, hogy évről évre válasszák ki azt a mintegy húsz fiatal képzőművészt, akiknek a T-Art alapítvány kiállítást biztosít.[3] A Magyar Festészet Napjára időzített csoportos tárlat elsősorban szakmai nyilvánosságot kíván nyújtani az alkotóknak. Az ehhez kapcsolódó, évente kiadott pénzdíjak volumenét már a nonprofit keretek között működő szakmai szervezet lehetőségei szabják meg.[4] A támogatás legfőbb hozadéka ezúttal elsősorban az a szakmai figyelem, amelyet egy nagy hagyománnyal és markáns esztétikai profillal rendelkező alapítvány nyújtani tud.

A T-Art a rendszerváltás viharos éveiben kifejezetten azzal a céllal jött léte, hogy gyűjteményében „menedéket nyújtson” azoknak az alkotóknak, akik a képzőművészet hagyományos eszköztárával dolgoznak. Ez a program a fiatal alkotók kiválasztásában is érvényesül, amennyiben elsősorban olyan művészeket kívánnak támogatni, akik a festészet, a grafika és a szobrászat tradicionális technikáit használják. Nincs könnyű dolga a szakmai plénumnak, hiszen a harmadik évezred alkotói és műértői megújult figyelemmel fordulnak a tradicionális technikák felé. A figurális kép- és tárgyalkotás újra divatossá vált, a digitális képkorszakban felértékelődtek a kézműves technikák, kuriózummá vált a képalkotás kevesek által tudott tradicionális ismeretanyaga. A Magyar Festészet Napja idei őszi rendezvényei között megnyílt tárlat kiváló merítésnek bizonyult, amely a bemutatott 17 fiatal alkotó művei révén a hazai figuratív művészet megújulásáról adott hírt.[5]

Ámmer Gergő: David II

A kiválasztott alkotók esetében a képzőművészet hagyományos eszköztárának használata a tradícióval való kortárs párbeszéd formájában jelenik meg, kísérlet a táblakép vagy a plasztikus mű hagyományos kereteinek ezredfordulós újragondolására, a történeti képmátrixban való elhelyezésére. Aki ma olajképet fest, ceruzával rajzol vagy bronzba önt, önkéntelenül is az európai művészet sok ezer éves múltjával kerül kontextusba. A T-Art újabb kortárs merítésének alkotói úgy dolgoznak tudatosan ezzel a történeti hagyománnyal, hogy közben számolnak műveik konceptuális rétegzettségével is. Számukra a múlt felhalmozódott eszköztára nem ballaszt, ahogy azt a korai modernizmus vagy avantgárd képviselői gondolták, hanem megtartó erő.

Tóth Angelika festészete és Ámmer Gergő szobrászata jól példázza ezt a múlttal folytatott párbeszédet. Tóth Angelika lehengerlő festői tudással parafrazeálja a barokk klasszikusai, Rembrandt, Rubens vagy Snyders műveit. A T-Art tárlatán szereplő műve Tiziano Bacchanáliájának átirata, amely expresszív színkezelésével a manierizmus lendülete mellett a nyolcvanas évek Heftige malerei festői mozgalmát is megidézi. Számára a 16. századi mitológiai kompozíció trambulin, amelyről elrugaszkodhat festői képzelete; kontaktzóna, ahol a mulatozó istenségek napjaink piknikezőivel találkoznak. A különféle képi inspirációk, a múzeumi festészet és a privátfotó emlékképei egyfajta szubjektív, belső montázsként rétegződnek egymásra. Ámmer Gergő szintén az európai szobrászat nagy múltú ikonográfiahagyományát gondolja újra, amikor a legyőzött Góliát fejét tartó Dávid szerepébe Tunkel Nándor törpenövésű, aranyérmes paralimpikon súlyemelőt helyezi. A mitológiai küzdelem ebben az esetben olyan szimbolikus kerettéma, amely a bronzszobor naturalizmusával együttesen még inkább kiemeli a testi nehézségekkel küzdő sportoló fizikai teljesítményének heroizmusát.

Csorba Simon István: Cím nélkül

A kollektív történeti emlékezet szubjektív vetülete jelenik meg Végh Júlia és Bányay Anna művein. Végh Júlia festményein a szocializmus ma is eredeti helyükön álló köztéri szobrait szürreális pink sávok ölelik körbe. A letűnt hatalmi ideológiát szolgáló monumentumok mára jelentésüket és jelentőségüket vesztették, értelmezésük adekvát kerete a városlakó személyes viszonya hozzájuk, amely a pink spirálokhoz hasonlóan írja felül és tölti meg új értelemmel kiüresedett heroizmusukat, ragyogásával feledtetve annak a politikai rezsimnek a sematikus ideológiáját, amely egykor életre hívta e szobrokat. Bányay Anna a hétköznapok efemer hordalékainak ad maradandó formát azzal, hogy a bevásárlások számláit, digitális eszközeink alkalmi üzeneteit rézbe karcolja. A visszaszámlálásról, újraindításról, frissítésről szóló, életbevágónak feltüntetett, ám valójában illékony üzeneteket a kézműves technika fókusza új megvilágításba helyezi, kiemelve a megújulás (frissítés) folyamatosan ránk nehezedő kényszerét.

Napjaink jellegzetes típusai és helyzetei köszönnek vissza Szabó Franciska és Csorba Simon István képein. Szabó Franciska világító mellényt viselő munkásokról festett portréi a 19. századi realizmus előképeit, és a szocializmus alapvetően más előjelű munkásábrázolásait egyaránt megidézik. Ugyanazok a kompozicionális sémák azonban társadalomkritikai olvasatot nyernek a jelenkori Magyarország aktuális összefüggéseiben, ahol az ábrázoltak nem a „munka hősei”, csak a közmunkaprogramba beleragadt figurák. A képciklus címe Láthatóság, ami átvitt értelemben a festmények által ad arcot a láthatatlan leszakadó rétegeknek. Csorba Simon István műtermi képsorozata a kortárs művészlét személyes pillanataiba enged bepillantást. A minimalista eszköztárral megfogalmazott tollrajzok nagyvonalú kifinomultsága a távol-keleti grafikai hagyományait ötvözi a tárgyi részletek fotószerű naturalizmusával. Az ábrázolások jól illeszkednek a műtermi zsánerek képi hagyományába, amennyiben az alkotó olyan környezetet dokumentál, amelynek maga is aktív szereplője.

A női alkotók műveiben különösen hangsúlyosan van jelen a test értelmezésének szerteágazó témája az alakrajz klasszikus tradíciójától a saját testi tapasztaláson át a társadalmi szerepekig. Cservenka Edit eruptív erejű, színpompás festményein a figuratív és absztrakt részletek, a természeti és testi képződmények buján szövevényes szövete bontakozik ki a néző előtt. Kompozícióin figura és környezet dinamikus viszonyát, virágok és női testek kavargásából a rejtőzés és felfedés kettős játékát tárja fel. A szépség teljességét megsértő fragmentáltság jellemzi Verebics Katalin itt kiállított kompozícióját is, amelyen a kőtöredékek közé vegyült testtorzók az antik-akadémikus testideál képzeteit idézik fel. A női test antik eszményének szétszabdalása egyúttal az ideális test rekonstruálásának lehetetlenségére is ráirányítja a figyelmet. Nagy Sára expresszionista önarcképei másképp destruálják az idealizált női szerepeket, hogy helyükre az expresszionizmus Chaim Soutine-től Francis Baconig ívelő kíméletlen önanalízisét helyezzék. Jagicza Patrícia önarcképeivel más utat választ, amikor a pszichológiai önelemzés vagy a szociológiai művészszerep helyett festői önvizsgálatokat hoz létre, amelyekben az arc látható és tapintható, fotórealista részleteit monokróm, rózsaszín színfelhők takarják ki. Az anyagszerű, érzéki felületek és a tiszta színmezők találkozása a jelenlét és a hiány, a feltárulkozás és a rejtőzés ambivalens érzeteit indítja be nagy teret engedve az értelmező nézőnek, aki a rózsaszín felhőket akár a női szerepek társadalmi sémáiként is értelmezheti, amelyek olykor felülírják (kitakarják) a nemi szerepeken túli személyes attitűdöket.

Végh Júlia: spiraleffect

Az alkotók másik csoportját a természeti, táji környezet inspirálja. Jánosi Kata fotók közvetlen tájélményét saját lelki tájaival írja felül álomszerű hangulatokká oldva a táj fizikai jelenlétét. Őry Annamária a Vietnámban közvetlenül megélt távol-keleti inspirációkkal ötvözi az európai romantika nagy tájképi hagyományát, és a kettő metszéspontjában bontja ki széles panorámájú, spirituális töltetű látképeit. Sinka Péter linómetszetein ezzel szemben éppen a természet mikrokozmosza tárul fel, az a kozmikus mintázat, ami egy száradt falevél erezetében vagy egy fatörzs repedéshálójában egyaránt fellelhető. A hétköznapi tárgyvilág elvonatkoztatott, spirituális átértelmezésben tér vissza Király György és Gulyás Andrea csendéletein is. Király György Giorgio Morandi ihlette, kék fátyollal telehintett tárgyegyütteseit belengi a dolgok önmagába zárt valóságát átható csend. Gulyás Andrea pedig mindennapi környezetünk hétköznapi, ám funkciója révén számtalan szimbolikus értékkel telített tárgyát, az étkezőasztalt helyezi művei középpontjába. A környezetéből kiszakított, semleges térben lebegő asztalok fénylő tányérral vagy irányjelző matricákkal enigmatikus jelekké tisztulnak képein. Ősi jelekhez tér vissza Baráth Fábián és Drabik Tamás szobrászata is. Baráth Fábián a sztélé, a torony, a pajzs formáin keresztül jutott el az ősi menhirekre emlékeztető útjelzők alakzatáig, míg Drabik Tamás a fej elementáris jelére redukálja vasszobrait.

A Searching for T-Art harmadik kiállítássorozata izgalmas és ígéretes látképet tár elénk a fiatal képzőművészek munkáiból azt bizonyítva, hogy a tradicionális eszközhasználat nem kötöttség, hanem az absztrakt jeltől a realista leírásig terjedően nagyon is sokrétű képalkotást lehetővé tévő bázis.

▬▬▬▬

[1] Garami Gréta: A T-Art Alapítvány története 1990–2010. Budapest, 2010.

[2] Garami Gréta (szerk.): T-Art gyűjtemény. T-Art Alapítvány, Budapest, 2020.

[3] A kuratórium tagjai: Lévay Jenő, Szurcsik József, Tenk Dóra, Verebes György és Garami Gréta.

[4] 2019-ben díjazott volt Baráth Fábián, Pethő Anikó és Verebics Katalin. A 2020-ban Utcai Dávid, 2021-ben pedig Őry Annamária, Sinka Péter és Drabik Tamás kapta a díjat.

[5] Searching for T-Art III. Fiatal képzőművészek kiállítása a Magyar Festészet Napja alkalmából. Szent József Ház, 2021. október 8–22. A kiállítás anyagát Garami Gréta válogatta, megvalósulását a Magyar Művészeti Akadémia támogatta. A tárlat katalógusa elérhető: https://issuu.com/tartalapitvany/docs/search_tart

▬▬▬▬

Searching for T-Art

Szent József Ház, Békásmegyer-Ófalu

2021. október 22-ig