Áfra János

Móré Mihály azon kevés 20. századi művész egyike, aki vidéki életre berendezkedve is merte főállású művészként elgondolni magát, vállalva az ezzel járó egzisztenciális kockázatot, ráadásul nem kapcsolódott a fővárosi képzőművészeti történésekhez, s még csak nem is törekedett az országos jelenlétre, sőt egyre inkább visszavonultan dolgozott, a hatalommal való konfrontációt kerülve, szuverenitását ugyanakkor mindvégig fenntartva. Tehetségén és korai sikerein túl persze származása is közrejátszott abban, hogy a katonaság után bekerült a budapesti Derkovits Gyula Népi Képzőművészeti Kollégiumba, ahol vidéki paraszt-, bányász- és munkásgyerekek tanultak. Ez is motiválhatta, hogy a Képzőművészeti Főiskolán töltött években és még azután is fokozott érdeklődéssel fordult az olyan jelenségek irányába, amelyek az egyszerű alföldi ember identitásának meghatározói vagy legalábbis azok voltak a II. világháború utáni időkben.

Móré Mihály: A csikó

Az 50-es, 60-as években jellegzetes karaktereket, a gazdaságokban fellelhető állatokat, vidéki helyzeteket igyekezett megörökíteni, miközben Dürer és Rembrandt mellett Picassót és Matisse-t is példaképének tekintette. Ez ekkoriban kevéssé nyilvánult meg munkáin, de azért a korai, krokiszerű állatrajzokon kísérletezett az alakok reduktív, lényegkiemelő megjelenítésével, s ecsetkezelése is egyre bátrabb, színkezelése egyre expresszívebb lett. Iskolatársai és barátai közt tudhatta a XX. század olyan meghatározó alakjait, mint Csernus Tibor és Szász Endre, valamint az irodalmi élet néhány szereplőjével, Tersánszky Józsi Jenővel és Sarkadi Imrével szintén jó kapcsolatot ápolt. Már az 50-es években illusztrációkat készített a debreceni Oláh Gábor verseskötetéhez, akiről később portréja is készült, mely egy Bartók Béla- és egy Csokonai Vitéz Mihály-arckép szomszédságában látható a debreceni Kölcsey Központ Bényi Árpád-termében rendezett életműkiállításon.

Móré Mihály: Október, November, December

Móréra egykori mesterei közül alighanem Szőnyi István gyakorolta a legnagyobb hatást, nem is annyira a formanyelvi sajátságok vagy a színkezelés terén, mint inkább témaválasztás és gondolatiság tekintetében. Mindketten természet után festettek, Szőnyi leginkább a zebegényi táj és a paraszti kultúra iránt érdeklődött, Móré pedig 1955-ben, Budapestről hazatérve a couleur local megragadásának szándékával látott munkához. A figuratív önkifejezés igénye egybevágott a szocialista diktatúra által előírt sematizmus némely vonásával, ám ő nem a termelés örömében feloldódó figurákat, a példamutató sztahanovistákat vagy a szovjet hősöket helyezte előtérbe.

Móré Mihály: Hortobágy

Még az alkalmazott grafikai munkaként beazonosítható, hónapok neveivel ellátott linósorozat esetén is érezhetjük, hogy a maguk természetes esetlenségében ábrázolt alakok megjelenítése számára lehetőséget adott formai játékokra. A Márciuson fát metsző gazdát látunk, a Szeptember című képen egy asszony épp présbe tölti a szőlőt, a December esetén pedig egy hentes alakjára ismerünk, aki a fellógatott disznóból vág le egy darabot – a naptáras széria valamennyi része egy-egy figura cselekvésére koncentrál tehát. A robosztus, tömbszerű emberalakok valami általános képviselői, amit az is jelez, hogy arcuk nem válik hangsúlyossá. Egy részük eleve háttal ál, kalapja mögé bújik vagy épp árnyék takarja, de az arc még a November esetén is nagyon redukált, amelyen pedig szembe fordul velünk a női figura. A sorozatból talán ez a kép szemlélteti leginkább a kísérletezés igényét. Míg e nyugodt hatást keltő darabon az alak szinte csak körvonalaival válik el környezetétől, addig máshol mozgalmas, sűrűmetszésű vonalhálók alkotják a testet vagy épp a környezeti dinamikák rajzolják ki azt, de az is gyakori, hogy az előtűnő bőr szinte homogén fehér, metszett felületként jelentkezik, szemben az öltözék feketeségével, melyen csak érzékeny felületi mozgásokat érzékeltet egy-egy finomabb vonal.

Móré Mihály: Don Quijote

Az Augusztus című linó konyhában ténykedő alakja egy az egyben visszaköszön az egyik 60-as évekbeli olajfestményen, a Kenyérszelőn, hasonlóan ellenfényben, sötéten, robosztusan. Ettől az évtizedtől lassan a grafikai lehetőségekkel való kísérletezés került Móré figyelmének homlokterébe. Nem hagyott fel a festészettel, de a korszak uralkodó ideológiája nem igazán tette lehetővé, hogy sikereket érjen el a szürrealizmus és az expresszionizmus tapasztalatait érvényesítő képeivel, s mint az egy interjúból kiderül, tizenöt festményét meg is semmisítette, többször szembesült ugyanis a hatalom rosszallásával (Bényei József: Saját maga értelmezte a szabad gondolkodást, Hajdú-bihari Napló, 1994. július 2.). Az expresszivitás, a rétegzettség, a foltok és vonalhálók egymáson áttűnő rendszere ugyanakkor a kiállításon bemutatott Istennek báránya és a Don Quiote című képeken is érvényesül, melyek szerkezeti megoldások tekintetében leginkább Kondor Béla festményeivel mutatnak rokonságot, ám sötétebb atmoszférájúak.

Móré rendszerint vázlatokat készített olajképeihez, linó- és rézmetszeteihez, és alighanem valamiféle önkorlátozás eredménye, hogy a grafitrajzok sokszor bátrabbak, felkavaróbbak, mint maguk a közszemlére tett munkák. Ezt jól mutatja a Parazsat fúvó (festmény) vagy Parázsfúvó (linónyomat) című kompozíció, amelyet három változatban találunk meg a kiállításon, a grafitrajz előre boruló alakjának kimunkált vázrendszere döbbenetes erővel érzékelteti a halálközelséget, s a fekete körbefestéssel történő kiemelés még hangsúlyosabbá teszi ezt a határhelyzetet. A központi figura állapota eleve lehetőséget ad az allegorikus jelentéstulajdonításra, s ezzel azt a szemléleti elmozdulást fémjelezi, amely Móré alkotói gyakorlatában végbement. A meztelen, szálkás test persze a kisemmizettség és az elesettség jelölője, a tűzgyújtás tehát mint a túlélés utolsó reménye is értelmezhető, csakhogy maga az előre borulás gesztusa egy rituális cselekvést, a magasabb létező előtti tiszteletadás mozdulatát idézi fel, s ezzel a tüzet metafizikai szimbólumként teszi azonosíthatóvá.

Móré grafikái rendszerint dinamikusak, mozgalmasak, a Hálókötő és az Aviatika című, különösen izgalmas linómetszetei hasonlóan összetett jelentéstulajdonításra adnak lehetőséget. Míg az előbbi a pókhálót mint a halászásra szolgáló tárgy mintáját ismerteti fel a párhuzamos megjelenítéssel, utalva az ember mimetikus képességeire, az utóbbi mű egy atletikus alkatú férfitestet, az űrutazást és az Ikarosz-mítoszt idéző képelemekkel hoz párbeszédbe, a hexagonban feltűnő hexagram pedig – mint a férfi és a női princípium egységének jelképe – az ember világegyetemben elfoglalt helyzetének kérdését teszi hangsúlyossá.

Móré Mihály: Embervásár

A Hortobágy című rézkarc sokkal kötetlenebb, kusza, szinte szatirikus hatást keltő kompozíció, amelyen épp a tájegységet uraló átlátható terekkel ellentétes összkép bontakozik ki, a teljes képmezőt leuralják ugyanis a nagy magyar pusztát jellemző motívumok. Ettől eltérő formanyelv és hangulat, de szintén társadalomkritikus szemlélet érvényesül az Embervásár és a Sortűz volt című drámai rézkarcok esetén, illetve A csikón, amelyen egy meggörnyedt fiatal fiú húzza maga után a taligát, melyre hátulról egy idősebb férfi is rásegít.

Móré Mihály: Perszonifikáció

Bár Móré jelentős állami és szakmai díjakat nem kapott, országos illusztrációs és évfordulós pályázatokon jelentős eredményeket ért el, és inspirálóvá is vált számára a megmérettetésnek ez a formája, akárcsak a különféle illusztrációs munkák során felkínált keretrendszer, de a filmekből és a komolyzenéből is sokat merített. Az intellektuális témák előtérbe kerülésével párhuzamosan készült el Zrínyi-sorozata, melynek darabjain a Derkovits Gyula-linókat idéző, megtermett alakok tűnnek fel. A 70-es évek második felében született, többnyire absztrakcióba hajló, nagy méretű Ady-vers-illusztrációk viszont már bátrabb technikai kísérletezésről árulkodnak: az Új vizeken járok, Az eltévedt lovas, a Nincs itt ország és A magyar Ugaron című szövegekre reagáló linók felületét nemcsak metszette, hanem speciális technikával – erre a célra átalakított forrasztópákával – dolgozta meg, így hozva létre az ismétléssel mintázattá rendeződő amorf foltokat, ornamentikus felületeket.

Az absztrakcióval történő kísérletezés tekintetében jelen kiállítás festményei közül a Perszonifikáció és egy cím nélküli – pontosabban kiolvashatatlan című – kép jutott a legtávolabb. Előbbi esetén a földszínek uralta felületekből bomlanak ki szürkésen-feketén az emberi vázrendszert részleteiben megidéző vertikális foltok, tehát a megszemélyesítést jelentő cím az emberi test teremtésével vagy épp feltámadásával összefüggésben válik értelmezhetővé. Utóbbi kép viszont épp ellenkezőleg, élénk színeivel világlik ki az itt helyet kapott festmények közül, de a központi helyre komponált vörös foltban egy zuhanó emberalak torzójára mégiscsak ráismerhetünk – körvonalait a vertikális helyzetbe került megfolyások és a beletörlések teszik bizonytalanná.

Móré Mihály: Önarckép

A tárlat legkorábbi darabja egy 1946-os tollrajz, amelyen Móré a maga természetességében ragadja meg a saját arc törvényszerű aránytalanságait, esetlenségeit, a szuggesztív tekintetet. A legfrissebb kép pedig az a vitrinbe került tollrajz, melyen egy lovascsoport jelenik meg különös, remegő vonalakkal, a halálára készülő művész változatlan frissességű munkája ez 1997-ből, mely mintha csak a forró levegő hullámzása által keltett térillúziót szemléltetné.

Móré Mihályra bohém, öntörvényű figuraként emlékeznek pályatársai, vélhetően ezzel és a nagy példányszámokkal függ össze, hogy a sokszorosított grafikákon elvétve sem találni sorszámozást, a festményeken pedig gyakran hiányos az adatolás, s az életmű egyben maradt része lényegében több mint két évtizeddel halála után is feldolgozásra, átfogó értelmezésre vár. Jelenleg a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesülete gondozza a hagyatékot, a kiállítás képeinek többsége is tőlük származik, a továbbiak pedig a városi önkormányzat tulajdonát képezik. A vonal diszciplínája című tárlat nem törekszik a kronologikusságra, sem a teljességre, s épp az utolsó évtizedekben készült művek közül mutat be kevesebbet, mégis hiánypótló, hiszen az eddigi legnagyobb volumenű Móré-kiállítás. A fotódokumentációk egy lázadó, provokatív karaktert mutatnak – hol felpödört szemöldökkel, hol pedig köntösben, fejére húzott hálós szatyorral látjuk feltűnni a művészt –, ezzel némileg érzékeltetik, mi tette kultikussá alakját Debrecenben. Különös, hogy ez a kultusz nem vezetett el az életmű rehabilitációjáig, sőt a maga legendáival éppúgy feltérképezésre vár, mint a képzőművészeti hagyaték.

 

Debrecen, Kölcsey Központ, Bényi Árpád-terem

  1. május 5. – június 2.
Print Friendly, PDF & Email