A mi dolgunk
Megemlékezés a zsidómentő Fekete (Nagy) Béláról

Horváth Ágnes

Székely Gábor lakásgalériája (XIII. kerület, Hollán Ernő u. 46., II. em. 21.) most Fekete László kerámiaművész kiállításának ad otthont. A kiállítás különlegessége az, hogy az ott látható kerámia- és porcelánszobrok hommage-ok apja – és keramikus édesanyja – embermentő tevékenysége előtt. Ki is volt ez az embermentő, aki Yad VaSem-kitüntetést kapott?

„Fekete Béla festőművész, építész, mérnök (1905–1983)” – írja a kitüntetéshez szükséges hivatalos „tanúsítványban” Bíró Klári –, „egyetemi évei alatt családi neveltetése révén először a jobboldali diákmozgalmakban (Turul Bajtársi Szövetség) vett részt. A körülmények és barátai, hallgatótársai hatására mindinkább baloldali nézeteket vall. Kapcsolatba kerül a szociáldemokratákkal, később a kommunista párt tagjaival. Egyre inkább érdeklődik a XX. század progresszív művészet áramlatai iránt, és maga is rajzol és fest. Megismerkedik és barátságot köt azzal a fiatal, progresszív, Szentendrén működő művészcsoporttal, ahová többek között Vajda Lajos, Kállai Ernő, Ámos Imre, Korniss Dezső, Bálint Endre is tartoztak.”

A háború után baráti köre kibővül. Az 1945–48 közötti élénk művészeti és teoretikus viták közül „az egyik legemlé­ke­zetesebb Szabó Lajosnak Fekete Bélával, a bátor humanistával és kitűnő absztrakt festőművésszel folytatott eszme­cseréje” – emlékezik Mándy Stefánia. Mert bátorsága a vitákban is megnyilvánult: azonnal reagált a számára nem elfogadható álláspontra. Az éles viták ellenére volt mindenki számára egy közös alapállás, nevezetesen a polgári ízlés radikális elutasítása.

Hogy Fekete Béla mennyire hű maradt kommunista meggyőződéséhez (történelmi materializmus, tudományos szocializmus), azt fia nagyon jól érzékelteti, mikor a kiállításon kerámiaszobrai közé, igaz, kissé félreállítva, szerepeltet egy talált tárgyat, egy Lenin-büsztöt. Egy echte, vitrinbe való porcelánfigurát, melynek megformálása olyan puha, olyan szaloncukor édességű, mintha alkotója elfelejtette volna, hogy ezúttal nem balerinát, de nem is cicust mintáz. Ezt a mozzanatot figurázza ki Fekete, hogy ezzel is hódoljon a keramikus Barta Évának, férje mindenkori társának az 1944-es évben, mikor zsidóként ő is gyártotta a pecséteket a hamis papírokhoz, ám zsidóként neki ezért nem járt hírnév s jel (Yad VaSem). Vagyis mit tesz a művész? A porcelánforradalmár nyakába az édesanyja által készített kerámianyakláncot tesz! Hasonló „csavar” ez a fiú részéről, ahogy annak idején a kerámiaműhelyt embermentő hamis papírok gyártására használták szülei.

„Fekete Béla (és Barta Éva) életemben az első hős”, írtam a kitüntetés folyamatának elindításához kért visszaemlékezésben. „Hősök a szó egészen konkrét, vagyis az emberi nagyság értelmében. Egy ember (két ember), aki áldozatot hoz embertársaiért. Mindezt úgy, hogy maga is (élet)veszélyben van: katonaszökevény, zsidó feleséggel.

Apánk az immár harmadik muszos behívójára nem kívánt bevonulni. Tudta, hogy a századát már Németországba, vagy legalábbis arrafele hajtják. Valahogy és valahol élni kellett. Eljutott hozzá a hír, hogy régi barátja, a keramikus és építész Fekete Béla, akit még Szentendréről ismert – amikor (szocialista) “diákként” kijártak oda –, hamis papírok gyártásával foglalkozik. A nyilasfészek Radetzky laktanya tövében lévő kerámiaműhelyükben rendezték be “okmányüzemüket”. Apám elment hozzá. Horváth Lászlóból – az illegalitás íratlan szabályát követve, miszerint az eredeti és a fölvett név monogramja jó, ha megegyezik, a “keresztnév” pedig megmarad – Hajek László lett. Apám mosolyogva mesélte nekünk, hogy a Hajek az egy jó nyilasnév – így egybe –, és ő a kis Hitler-bajuszával teljes biztonságban érezhette magát. Hajek Lászlóként egy papírhulladék-üzemben kapott munkát. Selejtes lakásbejelentőket, a személyigazolványhoz szükséges formanyomtatványokat stb. szállított talicskán vagy kiskocsin a nyomdából a hulladék-feldolgozó üzembe. Ami selejt a hivatalos szerveknek, nem föltétlenül az egy hamispapír előállítására szakosodott kerámiaműhelynek. Ezért aztán apánk tett olykor kitérőket a Radetzky-laktanya tőszomszédságába. Így segítette a hamis papírokkal élő zsidó muszos szökevény a zsidó feleséggel dolgozó nem zsidó katonaszökevényt! Amikor sógora, Bíró Gábor megérkezett Ukrajnából, és az volt a terve, hogy Vácott jelentkezik a kieg. parancsnokságon, apám – olyan halkan és visszafogottan, amibe ma beleborzadunk, hiszen a felelősség óriási, mint mindig, mikor a Gondviselés szerepét vállalja az ember! – azt tanácsolta sógorának–barátjának, hogy talán inkább Fekete Béláékat keresné föl. Bíró Gábor hallgatott rá, elment hozzájuk, majd egy nap gondolkodás után döntött: illegalitásba vonul (angyallá változik, ahogyan ezt akkoriban mondták).

A kerámiaműhely mint helyszín nem véletlen. Ahogy apám mesélte, a kemence mindig égett. Bármikor jöhet egy füles… Az égő kemencébe a legelszántabb nyilas sem nyúl bele. És az agyag… Fekete Béláék kapcsolatban álltak más zsidómentőkkel is, például egy egyenruhagyárossal. Így szerveződött az az akció, amikor nyilas egyenruhába bujtatott – zsidó? nem zsidó? – “igazak” teherautóból (!) kiszállva berontottak egy csillagos házba, kiparancsoltak 10–20 zsidót, akiket, mondták, “munkára” visznek.

Fekete Bélának, akivel a hatvanas-hetvenes évek mégiscsak pezsgő kulturális éveiben egy-egy kiállításmegnyitó alkalmával találkoztam, például a Kállai Ernő (Ubul) művészetelméleti író emlékére rendezett esten, nem szóltam erről az én feneketlen nagy tiszteletemről. Nem volt téma. Úgyis tudtuk. Meg éltek a szüleink, az ő dolguk, gondoltuk. Azután meg már nem tehettük. Ez az írás szolgáljon Fekete Béla hommage-ául.

Fia, Fekete László (1949) is úgy gondolja, hogy haláluk után igenis a mi dolgunk „emléket és nevet” szerezni neki. Izrael ezt már megtette (yad = kéz, emlék, sem = név, hírnév, vagyis Yad VaSem). Most őrajta a sor. A kétszobás lakásgaléria egyik szobáját „saját”, azaz apafüggetlen alkotások töltik be. Itt a többnyire ismert, feketelacis „gyűrt”, kézzel pumpált, szövetet formázó felület kialakítására törekvő dolgait látni. A fontos: a töredezettség, a „minden egész eltörött” érzékeltetése. Mégis van harmónia, olykor talán több is, mint amennyit megélünk. Kiemelném a „csámpás” tornyot, mert ez toronyságán kívül emlékeztet egy böhöm állatra, durva csipkéből alkotott rajzfilmfigurára… a többit a nézőre bízom. Ennek a szobornak az ellentéte az Arpot idéző tojásszerű, de Feketénél tagolt alakzat. Harmonikusabb is, talán túlontúl is, a hol francia, hol német művésznél.

A két termet a „karcolt” arcok, formák kötik össze. Mind háború áldozatai. A látvány szintjén – mert nagyon is filmszerűek! – az Angol beteg, a Stalker hangulatát idézik. Rács, tüske, roggyantság – ragyát is mondhatnék, az alliteráció végett.

A másik terem embermentő apja emlékének van szentelve. Durván. De még mindig „feketelacisan”. A mézeskalács szívek mézeskerámia formában, mézédesen üvöltik bele a képünkbe, hogy: Egésznapos üldöztetést nem vállaok (sic! – hiszen suta mézeskalácsszívek!) Fekete László mocsk zsidó. Vörösen égő „mogendóvidok”-kal díszítve. És ennek a piros-fehér-feketének a variációi nemzeti színnel, töredezetten-megtörten, másutt töredezett szöveggel. Vagy a női torzó, combjaközén töredezett hatágú csillaggal. És a fejek mind karcoltak. Ezek a művek mind magának a fájásnak a Yad VaSem-jei: Kéz és Név. Emlékmű és el-nem-múló Név.

Print Friendly, PDF & Email
2019-09-25T18:31:20+00:00 szeptember 24, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!