Új Művészet

Interjúsorozatunkban kortárs gondolkodókkal beszélgetünk az aktuálisan kialakult helyzet kapcsán. Mai interjúalanyunk Szerbhorváth György.

Szociológusként elég balga lennék, ha jóslatokba bocsátkoznék. A művészek viszont teljes joggal gyárthatják a víziókat az emberiség végnapjairól, régi hagyomány ez. Ez is segít a túlélésben. Pár évtizede „a történelem vége” volt a sláger, aztán az utóbbi harminc év is bővelkedik fordulatokban.

Új Művészet: Egyes vélemények szerint az emberiség bármihez tud alkalmazkodni. Akár az antropocén okozta új világhoz is azáltal, hogy változtat életmódján?

Szerbhorváth György: Jugoszláviából származom, volt ott aztán mihez alkalmazkodni… Az első, a horvát és a bosnyák háború alatt katona voltam, és mivel tudtam gépírni, hát frontra sem mentem – én írtam a listákat, ki is menjen a frontra. Az emberiség túlélte, sokan viszont nem, katonák és civilek egyaránt meghaltak. Alkalmazkodni kellett a szinte totális pénztelenséghez, szegénységhez 1993-ban, amikor hiperinfláció volt Szerbiában, de anyám mindig tett ebédet az asztalra. Mivel se sörre, se cigire nem volt egy fityingünk sem, hát egészségesebben is életünk, mondhatnám viccesen. Most meg nincs nagyon mihez alkalmazkodnom, általában egyedül élek, itthonról dolgozom. És amíg a környezetemben nincs sem beteg, pláne halott, a súlyát sem személyesen érzem át a jelenlegi válságnak. Az biztos, hogy a szociális kapcsolatok, legalábbis a face to face hiányát, nos, azt sokan megsínylik. Erre, azt hiszem, az emberiség nincs felkészülve, ezért mászkálnak az emberek össze-vissza, mert a túlélés mindig közösen történt, egymásra támaszkodva, és nem úgy, mint Tom Hanks a szigeten…

ÚM: Az antropocénre mint földtörténeti korra válaszokat adó irányvonal a non-humanizmus és a poszthumanizmus alapján való gondolkodás lehet?

SzGy: Ehhez azt kellene definiálni, mi a humanizmus. Az emberiség története leírható úgy is, mint a népirtások, katasztrófák története. Egy dolog a filozófiai humanizmus, a racionalitás fontossága, mostanság inkább mintha az irracionalitás tombolna – a politikában teljesen. Vagy a tudomány iránti szkepszis is egyre erősebb, látjuk, mi terjed a közösségi médiában, miféle új vallásos vagy ezoterikus hóbortok ütik fel a fejüket tömegesen. Mindebben én nem tudnék rendet vágni, bár ezernyi olyan jel van, hogy az emberek mégis érzékenyebbek, másképpen figyelnek egymásra (spongyát rá, hogy a politikai korrektség hogyan bukik meg).

ÚM: Hogy megértsük, a jelenlegi helyzet milyen következményekkel járhat, figyelmünket érdemes a jelent megelőző hosszadalmas, indukáló folyamatra irányítanunk ahelyett, hogy utópikus jövőképeket vázolnánk fel?

SzGy: Szociológusként elég balga lennék, ha jóslatokba bocsátkoznék. A művészek viszont teljes joggal gyárthatják a víziókat az emberiség végnapjairól, régi hagyomány ez. Ez is segít a túlélésben. Pár évtizede „a történelem vége” volt a sláger, aztán az utóbbi harminc év is bővelkedik fordulatokban.

ÚM: A kialakult válsághelyzet milyen fontos kérdéseket ír át, hoz mozgásba? Érdemes egy új elméleti keret felől vizsgálni bizonyos aktualitásokat?

SzGy: Egy konkrét példával élve: márciusban épp Ausztriában kutattuk volna az ott dolgozó magyarokat, ez persze elmaradt, főképp mert ők hazautaztak. A transznacionalizmus kutatása ugyanis ma közkedvelt téma – vagyis volt mindeddig, most meg hirtelen lezárultak a határok, ki tudja meddig. Persze meglehet, egy idő után újra ugyanazon társadalmi mintázatok élednek újra, legfeljebb másképp, óvatosabban, kisebb lesz a mozgás. A katasztrófáknak azonban már eddig is volt tudománya, például az, hogy hogyan jelenik meg a médiában. Csakhogy – ez ismét közhely – húsz éve még internet is alig volt, nemhogy közösségi média, ami szintén gyökeres fordulatot hozott az események médiareprezentációjában. Persze, hogy új elméleti keretek kellenek – ez mindig is így volt, és remélhetőleg marad is.

ÚM: Annak felismerése, hogy úgymond poszthumán kondíciók között élünk, kikényszeríti, hogy alapvetően változtassunk az emberről és a környezetéről való gondolkodáson?

SzGy: Ahogy a mainstream gondolkodik, abból talán nem kérnék, tehát változtatni sincs mit, mert úgyis maradnak az összeesküvéselméletek, „a gyanú hermeneutikája”. Elég felidézni Heideggert, hogy mit is jelent a gondolkodás… Azt hiszem, úgyis marad a szakadék az elit és a pórnép között (mindkét szót idézőjelbe kellene tenni), tehát jó filozófusok, társadalomtudósok, klímaszakértők stb. úgyis lesznek, de a laposföld hívők száma sem fog csökkenni, ahogy azoké sem, akik szerint nincs klímaváltozás se, és az egészet Greta találta ki.

ÚM: Már a globális pandémia megjelenése előtt szemtanúi lehettünk annak, hogy pédául a vizuális design milyen módon reflektált a felgyorsult termelés és fogyasztás problémáira, a rohanó életmód közhelyeire, a humán és az ökológiai katasztrófa fenyegetéseire. A slow life jelenség most aktuálisabb, mint „valaha”?

SzGy: Amit én ebből látok, az legfeljebb az újrahasznosítás, a reciklázs, ami a művészetben is megjelent (ezt főképp Sinkovics Ede barátom munkásságán át láttam). A karantén most arra jó, hogy nem kell új ruhákat venni, mert se munkába, se sehova nem járunk, és otthon elég egy régi farmer. Az autó meg garázsban. Nem hiszem, hogy ettől úgy általában majd észhez térne a tömeg, és visszafogná a fogyasztást. Sőt, attól tartok, ha vége lesz a járványnak, az emberek megrohamozzák az üdülőhelyeket, és költeni fognak ezerrel, mert hát ők túlélték.

ÚM: Ha hirtelen átállunk, és maradunk az online tanulásnál, a home office-nál és a valós szociális kapcsolatok korlátozásánál, az hogyan érintheti a kulturális és azon belül a művészeti életet?

SzGy: A művészet logikája – ehhez azért mások értenek, én nem – egészen más. Ugye, volt Adorno híres mondása, hogy Auschwitz után barbárság verset írni, meg vége a kultúrának. A színház és a zenei világ persze más, de más alkotóművészek mégis magányosan alkotnak. Azért attól tartok, hogy most sok író nekiveselkedik valami karanténregénynek, Camus A pestise és hasonló művek lebegnek a szeme előtt, hogy na, akkor itt a nagy téma, megírom, mert kinyílott a kikerics. A művészet sose így működött.

ÚM: Krízishelyzetet totalitárius vagy demokratikus eszközökkel érdemes kezelni?

SzGy: A totalitarizmus mindig csődbe juttatta az adott rendszert. A demokrácia meg nem mindenre megoldás.

ÚM: Akár saját szakterületed tekintve, milyen alulról építkező, civil kezdeményezések segíthetnek minket majd a jövőben?

SzGy: Sajnos, Magyarországon főképpen, összekeveredett, mi a politika, a tudomány, a média és a civil társadalom szerepe. Például írok a kerületi újságnak, és civilként képzelem el magam, noha az újságíró alapvetően a kritikai nyilvánosságot kéne, hogy „gyártsa”, ellenőrző funkciója kellene legyen. A civilek összefognak, és politikusokat „hoznak létre”, emelnek pozícióba. Pont azért, mert a régi rendszer a mérhetetlen cinizmus miatt diszfunkcionálissá vált. Persze, hogy a civilekben bízok…

ÚM: Egy olyan időszakban, amelyben megrendül a médiába és a tudományba vetett bizalom, miben bízhatunk?

SzGy: Éppen Jan Philippp Reemtsma Bizalom és erőszak a modern társadalomban című könyvét forgatom. Jaj nekünk.

ÚM: Izoláció vagy nyájimmunitás?

SzGy: Én relatíve szabálykövetőként izolálom magam, de ma is az egyik nagyobb üzletben akkora volt a tömeg, hogy csak néztem. Amire mondható, miért nem mentem kisboltba. Vagy miért nincs rajtam állandóan maszk. Hát mert úgy érzem, így akarják befogni a számat. Ami így nem igaz, de ez az ember érzése.

ÚM: És akkor a végére: milyen jövőképet „jósolsz”?

SzGy: A próféciákat hagyjuk az álkeresztényekre és más ideológiák feltétlen híveire, akik ugyanabból a madárbélből két teljesen különböző dolgot tudnak kiolvasni. Ha például Magyarország meg is ússza a járványt, az borítékolható, hogy gazdaságilag nem fogja – csakhogy ez a gazdaság már eddig is féllábon állt, hamisított adatokkal, mérhetetlen korrupcióval, pardon, kijárós közbeszerzéssel és a többi. Azt meg látjuk, mi folyik a művészvilág ellen is, aminek semmi köze nincs a járványhoz. Emlékezzünk vissza 2011-re, az éppen felálló Fidesz-kormány egyik első lépése a filozófusok elleni hajsza volt. És az a vírus ma is él.

Szerbhorváth György

Szerbhorváth György szociológus, újságíró, kritikus, író, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének munkatársa

 

Az interjúsorozat további részei itt olvashatóak:

EZ A LASSÚ CSAK AZ ÚJ GYORS Nem elvont utópiákra, hanem reális utópiákra van szükségünk – Interjú Losoncz Márkkal

ÚJRAKÓDOLNI AZ EMBERT „A stabilitást az integritás és a következetesség megőrzésében látom” – Interjú Győrffy Lászlóval

EGY KICSIT ROSSZABB LESZ, MIELŐTT JOBB LENNE A jövő képzete nem más, mint a jelen lenyomata – Interjú Hermann Veronikával

AMI BENNÜNKET ÉRDEKEL, ARRA NINCS HATALMUK A hekkelés, az önálcázás, a megtévesztés leleményes stratégiái – Interjú Tillmann József A.-val

FELKÉSZÜLÉS AZ ELKÉPZELHETETLEN ELJÖVETELÉRE A dolgok önmagukba való visszahúzódása Hiperkapitalista átalakulás – Interjú Horváth Márkkal

ESÉLYT KAPTUNK Rajtunk múlik, hogy élünk-e vele – Interjú Beer Miklóssal

A MŰVÉSZET MEGTISZTÍT AZ ILLÚZIÓKTÓL A katarzis nem pusztán érzelmi beteljesülés – Interjú Csong An Szunimmal

A JELEN MINT A VÍZ FELSZÍNÉN REMEGŐ, GRADIENSEKBEN POMPÁZÓ 4K OLAJFOLT – Interjú Fridvalszki Márkkal

UTÓPIÁNK A MÚLT Sok mindent el kéne engednünk – Interjú Bojár Iván Andrással

Print Friendly, PDF & Email