Újrakódolni az embert
„A stabilitást az integritás és a következetesség megőrzésében látom”

Új Művészet

Interjúsorozatunkban kortárs gondolkodókkal beszélgetünk az aktuálisan kialakult helyzet kapcsán. Mai interjúalanyunk Győrffy László.

A Föld „megmentését” nem keverném össze az emberiség megmentésével, amelynek az egyik legfőbb problémája a túlnépesedés. A vírusok és a baktériumok az ember kialakulása előtt jelen voltak, és kulcsszerepük volt az élet létrejöttében. […] Akik krízishelyzetekben valóban segíteni tudnak az embereken, azok a felelősen gondolkodó politikusok, szakemberek, civil aktivisták, szociális munkások, de nem vagyok eszképista, vallom, hogy a művészetnek a nehéz időkben még jobban meg kell mozgatni az emberek agyát.

Győrffy László: Kiváló holttest V. (Judy Hindley és Richard Scarry az Ed Gein Kalandparkban, 1988), 2020, akvarell, papír, 70×50 cm, fotó: Zana Krisztián

Új Művészet: Egyes vélemények szerint az emberiség bármihez tud alkalmazkodni. Akár az antropocén okozta új világhoz is azáltal, hogy változtat életmódján?

Győrffy László: Úgy tudom, hogy az antropocén korszakának pontos kezdetét illetően nincs konszenzus, de nagyon valószínű, hogy a generációm már ebbe született bele, és nem tűnt fel, hogy túlságosan „alkalmazkodni” kellett volna bármihez is. Ami az életmódváltást illeti, művészként a könnyűipar alkalmazottja vagyok, tehát olyan nagy ugrásokra nem látok esélyt, viszont gyanítom, hogy máshogyan gondolnak az önkéntes változtatásra azok a százmilliók, akik favellákban élnek, mint azok a százmilliók, akik személyenként több nagyfogyasztású járművel rendelkeznek, és kizárólag Evian ásványvizet fogyasztanak.

ÚM: Az antropocénre mint földtörténeti korra válaszokat adó irányvonal a non-humanizmus és a poszthumanizmus alapján való gondolkodás lehet?

GyL: A poszthumanizmus adekvát válasznak tűnik, amely ebben a helyzetben képes diszkurzív módon újradefiniálni az ember fogalmát és pozícióját, de nemcsak a túlságosan is divatossá vált antropocén, hanem akár a biotechnológia vagy a génsebészet kontextusában. Már a 20. század elejétől központi problémája volt a művészeteknek az esszencialista-humanista testkép tarthatatlansága, de a posztmodern állapot felől különösen felerősödik ennek a dilemmája: 2001-ben Poszthumán címmel írtam a szakdolgozatomat, és hogy teljes legyen a kör, a nem túl távoli jövőben elkészülő doktori dolgozatomban is alapvetően ezzel a témával fogok foglalkozni. Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió közös munkája először foglalja össze magyar nyelven – izgalmasan és enciklopédikus igénnyel – a poszthumanizmus elméleti hétterét (A poszthumanizmus változatai, 2019, Prae.hu), amelyből kiderül, hogy inkább ernyőfogalomról van szó számtalan különböző leágazással és egymásnak is ellentmondó irányzattal: mindezekből engem főleg a spekulatív poszthumanizmus érdekel és az, hogy az ábrázolás révén miképpen lehet releváns módon dekonstruálni és újraírni az univerzális emberképet – nem felszámolni tehát az emberi alakot, hanem újrakódolni, ami nem feltétlenül anti-, hanem inkább kritikai humanista álláspont.

ÚM: Hogy megértsük, a jelenlegi helyzet milyen következményekkel járhat, figyelmünket érdemes a jelent megelőző hosszadalmas, indukáló folyamatra irányítanunk, ahelyett, hogy utópikus jövőképeket vázolnánk fel?

GyL: Allergiás vagyok az utópiákra, de ha jelenlegi helyzeten a koronavírus-járványt és az annak nyomában bekövetkezett korlátozásokat értjük, akkor leginkább annak a belátásával kellene élnünk, hogy a klímaválságra adott reakciók többnyire manipulatív, idealista természetképpel számolnak, megcsontosítva egy gőgösen antropocentrikus szemléletet, holott a természet nem a barátunk, hanem felettünk áll: a Föld „megmentését” nem keverném össze az emberiség megmentésével, amelynek az egyik legfőbb problémája a túlnépesedés. A vírusok és a baktériumok az ember kialakulása előtt jelen voltak, és kulcsszerepük volt az élet létrejöttében. Ha a Föld történetét egy nem antropocentrikus narratíva mentén gondoljuk újra, akkor az is kijelenthető, hogy „az emberi lények a mutánsok azon seregéhez tartoznak, amely az oxigénkibocsátás, a Föld legnagyobb szennyeződési válsága következtében jött létre” (Dorion Sagan és Lynn Margulis). A COVID–19 túlértékelt kórokozó, aminek a jelentőségét a médiajelenlét és a politikai cselekvések duzzasztották nagyra, de éppen a gyorsulás motorjaként működő technológia és tudomány révén vagyunk képesek a terjedését korlátozni és kezelni: az európai lakosság felét elpusztító pestisjárvány idején az érvágás volt a legnépszerűbb intézkedés.

ÚM: A kialakult válsághelyzet milyen fontos kérdéseket ír át, hoz mozgásba? Érdemes egy új elméleti keret felől vizsgálni bizonyos aktualitásokat?  

GyL: A karantén által okozott gazdasági instabilitással és az átmenetileg szükségessé váló kontroll eszközeivel politikailag vissza lehet élni, és ez az, amit igazán aggasztónak találok ebben a helyzetben, de nem hiszem, hogy bármi is túlságosan megváltozna a járvány „után”: a karanténhelyzet kapszulatermészete azt a hamis illúziót kelti, hogy lett volna olyan, hogy „előtt”, mintha a járványt megelőző világra egy változatlan, netán ideális, kimerevített pillanatra tekinthetnénk. A járvány gyors terjedésének a legfőbb oka a globalizációban és a mobilitásban keresendő, amit nem hiszem, hogy bárki is vissza tudna vagy akarna fordítani.

ÚM: Annak felismerése, hogy úgymond poszthumán kondíciók között élünk, kikényszeríti, hogy alapvetően változtassunk az emberről és a környezetéről való gondolkodáson?

GyL: Attól, hogy a poszthumanizmus – legyen az filozófia vagy művészet – képes detektálni az ember fogalmát érintő jelentésváltozásokat, nem biztos, hogy az a feladata, hogy megjobbítsa az életet: Nietzsche például nem feltétlenül válaszokat akart, hanem a problémákat kívánta továbbfokozni. Akik krízishelyzetekben valóban segíteni tudnak az embereken, azok a felelősen gondolkodó politikusok, szakemberek, civil aktivisták, szociális munkások, de nem vagyok eszképista, vallom, hogy a művészetnek a nehéz időkben még jobban meg kell mozgatni az emberek agyát. Képzőművészként engem a pusztulásból fakadó burjánzás hibriditása érdekel és ezt a territóriumot szeretném esztétikaliag belakni és feltérképezni. Ebben fontos szerepe van transzgressziónak, főleg a szépség és a rútság vagy a természetes és a mesterséges közti határ átlépése szempontjából: poszthumán perspektívából a legrettenetesebb is radikálisan átesztétizálódik. Nem tudtam megállni, hogy az új festményemen ne illesszem a koronavírus rajzát a motívumok hálójába: a koronavírus képe egy tökéletes portré, míg az emberi arc: kész horror – igaz, régi vágású, nosztalgikus karakter lévén az AIDS vírust valamennyivel szebbnek találom.

 

Győrffy László: Miazma Projekt. Egészségügyi miniszter, 2018, olaj, vászon, 45×40 cm, fotó: Zana Krisztián

ÚM: Már a globális pandémia megjelenése előtt szemtanúi lehettünk annak, hogy pédául a vizuális design milyen módon reflektált a felgyorsult termelés és fogyasztás problémáira, a rohanó életmód közhelyeire, a humán és ökológiai katasztrófa fenyegetéseire. A Slow Life-jelenség most aktuálisabb, mint „valaha”?

GyL: A Slow Life jelszava épp annyit tesz a világért, mint egy helyi szépségkirálynő a világbékéért, aki nem tudja, hogy személyes jólétét például a fegyveripar termelése biztosítja. A Facebook viralitása kedvez a giccses szlogenekkel való játéknak, amivel hetenként fel lehet tupírozni egy profilképet: ez a bűntudatgyár egyedül a részvénytársaság nagyvállalati bevételét duzzasztja. Azok a privilégizált helyzetben lévő emberek – magamat is beleértve, – akik a home office eszköztárát használhatják, nem kéne, hogy a távjelenlét szükségességével agitáljanak a lassítás égisze alatt, mert az eszközeik éppen a gyorsulás csomagjának részei. Lehet, hogy a felvilágosodás vállalkozásából, az enlightenmentből nem maradt más, mint light entertainment, de ne feledjük, hogy az iparosodás és a túlnépesedés nem most keződött. A lassulásnál sokkal izgalmasabb Nick Land cybergótikus filozófiája, aki a viralitás által fertőzött hálózatok összeomlásának burjánzó hulladékesztétikájában a gyorsulás végletekig való fokozását szorgalmazza addig a pontig, amíg nem remélünk és várunk semmit az apokalipszist elodázó törekvésektől. Ami a saját praxisomat illeti, a két éve elkezdett akvarellsorozatom (Kiváló holttest) minden egyes darabja több hónapig készül: örökkévalóságnak tűnő, rettenetes érzés, amit senkinek nem kívánok, és bele sem merek gondolni, miképpen tudnék még ennél is lassabb lenni.

ÚM: Ha hirtelen átállunk és maradunk az online tanulásnál, a home office-nál és a valós szociális kapcsolatok korlátozásánál, az hogyan érintheti a kulturális és azon belül a művészeti életet?

GyL: Miért kéne az online módszereknél maradni? A digitális módszerek nyilván gazdagítják az oktatás infrastruktúráját vagy a művészeti marketing kelléktárát, de a járvány egyszer elmúlik vagy hónapok múltán alábbhagy – a megfékezése miatt kialakított korlátozások révén létrejött szükséghelyzet hosszú távon senkinek nem jó. A művészeti promóciót segítő közösségi oldalak nem helyettesítik a befogadói élményt: egy kiállítás, koncert, színházi előadás stb. a személyes fizikai jelenlétről szól, és ennek a jelentősége még jobban meg fog nőni, mikor a karanténnak vége, például még többen szeretnének ott lenni egy megnyitón – természtes reakció, ha a bezártság után kiszabadulnak az emberek és társas élményre vágynak. Ugyan a műtermi munka alapvetően magányos, sőt ami engem illet, aszketikus munka, de a művészi pálya „másik” része a logisztikáról, a csapatmunkáról, a szociális kapcsolatteremtésről szól: eléggé megviselt, hogy áprilisban el kellett halasztani a Pécsi Galériába tervezett hármas kiállításunkat, ami végül ősszel kerül megrendezésre, de messze jobb a halasztás, mintha karanténba került volna maga a tárlat is, ami egyébként éppen a testbe vetettség élményéről szól majd. A vírustól függetlenül is megfigyelhető tendencia az utóbbi években a taktilitás, az anyagközpontúság, a kézművesség erősödése a képzőművészetben, amely még inkább felértékelődik a virtuális kényszerpálya révén. Ami a művészet struktúráit illeti: attól, hogy az online promóció könnyebben elérhető, ugyanúgy a demokratizálódás illúziója marad, mint eddig: azért mert egy dilettáns munkája ezer lájkot kap az ismerőseitől és a rajongóitól, még nem fog bekerülni a kánonba.

ÚM: Mennyiben meghatározó a média szerepe a kialakult helyzetben? Hogyan tudunk megfelelő módon tájékozódni?

GyL: Soha nem találtam ennyire károsnak és lehangolónak a Facebookot, mint jelenleg: rossz pillanataimban már megszüntettem volna a fiókomat, ha nem vált volna nélkülözhetetlenné az oktatói munkámhoz és a promócióhoz. Épp most, a pótcselekvések időszakában próbálok kevesebbet fenn lenni rajta, mert hatványozottan felerősödnek a lemmingreflexek, a pánikkeltés, a kényszeres kedélyeskedés vagy a privát és publikus közti különbséget nem ismerők kéretlen sztriptízműsora. Egy megbízható és kikezdhetetlen oldalt ajánlanék mégis: Észak-Korea Hivatalos Magyarországi Oldala.

ÚM: “Nem csak anyagi mivoltában lesz sérült a Föld a környezetszennyezés miatt, hanem olyan bolygóvá válik, ahonnan maga az ember van kirekesztve. Úgy vélem, hogy olyan baleset születésének vagyunk tanúi, amelyhez hasonlót ember eddig még nem látott; olyan katasztrófának, amely minden filozófia végpontja kell hogy legyen. A környezetvédelem kérdése mögött ott látjuk a filozófia jövőjének a kérdését is. De nem elég csupán a zöldek által képviselt vagy a vizek szennyeződésével foglalkozó környezetvédelmet tekinteni – ez sokkal súlyosabb probléma: a létezés problémája. A távjelenlét olyan jelenség, amelyhez hasonlót kizárólag a vallásos gondolkodásban találunk: a szellemekben, illetve az angyalokban” – mondta még idejekorán Paul Virilio. Az ún. távjelenlét jelenlegi eszkalálása véleményed szerint milyen következményekkel járhat?

GyL: A távjelenlét testetlensége a vírus nyelvét beszéli. Jean Baudrillard írta harminc éve, hogy a virtuális és a vírusos: két összetartozó fogalom, a vírusok azért kerítik hatalmukba a testet, mert az testetlenné, virtuális géppé vált – „a társadalmi rendszer, akárcsak a biológiai szervezet, úgy veszíti el természetes ellenállóképességét, ahogyan a protézisei tökéletesednek”. Minden konnektivitás egyben viralitás is, és éppen a hiba, a betegség lesz a záloga annak, hogy a felvilágosodás halálos transzparenciája ne fokozódjon a tökéletességig. Engem szórakoztat Virilio paranoiája és technofóbiája, de ha már a klímaválság merült fel ismét, lehet, hogy épp az új technológiák fogják enyhíteni a problémát, mondjuk a már létező szén-dioxid-elnyelő eljárások, üzemek segítségével. Szerintem érdekesebb Virilio sebességhez való viszonya: a modernizmus mítosza a sebesség növekedését a társadalom fejlődésével azonosítja, ám a Virilio által bevezetett dromológia fogalma „a modern közlekedési technológiák révén eltűnő teret és megsemmisülő időt jelenti”, aminek szemszögéből a baleset beágyazódik a technológiába: „a hajó feltalálása már magában foglalta a hajóroncs feltalálását. A gőzgép feltalálása magával vonta a vasúti baleseteket is. Hasonlóképpen a repülőgép feltalálása a repülőgép-szerencsétlenségeket is világra szülte”. Horváth Márk és Lovász Ádám a Felbomlás és dromokrácia című kötetükben rámutatnak, hogy a felvilágosodás részét képező társadalmi gyorsulás akár az „ész kudarctörténetének” is tekinthető.

ÚM: Krízishelyzetet totalitárius vagy demokratikus eszközökkel érdemes kezelni? 

GyL: Dromokratikus eszközökkel.

ÚM: Akár saját szakterületed tekintve, milyen alulról építkező, civil kezdeményezések segíthetnek minket majd a jövőben?

GyL: Kurátori ötletekből vagy a művészek lelkesedéséből nincs hiány, de a képzőművészet működéséhez ez kevés, hacsak nem makettezni akarjuk a kiállításokat az interneten, ami maga a halál, tehát azt gondolom, hogy alapvetően továbbra is a tőkehiány a legnagyobb probléma. Úgy tűnik, a hazai állami finanszírozás a képzőművészet területén egyre korlátozottabbá és/vagy szelektívebbé válik, ezért az lenne a legfontosabb a mediátorok részéről, hogy minél több vagyonos magánszemélyt vagy magáncéget legyenek képesek dinamizáni, hogy művészeti projekteket, kiállításokat, programokat támogassanak – akár a háttérből, nem feltéltenül díjak alapításával vagy látványos brandingeléssel.

ÚM: Egy olyan időszakban, amelyben megrendül a médiába és a tudományba vetett bizalom, miben bízhatunk?

GyL: Én már akkor kétkedő voltam a tudománnyal szemben, mikor Semmelweis bejelentette, hogy a kézmosás életet menthet, egyébként meg egy 2018-as várfokos kiállításom címével válaszolnék: Bízunk az enyészetben /  In Rot We Trust.

ÚM: Izoláció vagy nyájimmunitás?

GyL: Három hónap múlva megmondom.

ÚM: És akkor a végére: milyen jövőképet „jósolsz”? 

GyL: Nick Land szerint az interkonnektivitás a jövő kizáródását jelenti: nincsen jövő egy olyan társadalomban, ahol a digitalizáció révén a fikció és a valóság annyira összekeveredik, hogy a jövőképek szimulációs mezőkbe záródnak. Én két-három hétre gondolkodom előre, de személyes szinten a stabilitást az integritás és a következetesség megőrzésében látom:a ki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és a ki fertelmes, legyen fertelmes ezután is.” (Jelenések 22:11)

Győrffy László

Győrffy László (1976, Budapest) képzőművész 2001-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, 2015-ben elvégezte a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Doktori Iskolájának képzését. 2003-ban elnyerte a STRABAG festészeti fődíját, 2005-ben a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt. Magyarországon kívül Párizsban és Los Angelesben voltak önálló kiállításai. 2005-óta rendszeresen publikál művészeti folyóiratokban, 2009-ben Kállai Ernő-ösztöndíjas, 2019-ben a Budapest Galéria Művészcsere programjának ösztöndíjasa Lisszabonban.