A tárgyba sűrített tudás birtoklása mint lehetetlen küldetés
Beszélgetés Mézes Tündével On the first page című kiállítása kapcsán

Sirbik Attila

1991-ben Tim Berners-Lee létrehozta az első weblapot, amely az információ elérésének és rendezésének új módjához vezetett. Ma, közel 30 év múltán hatalmas mennyiségű adat áll rendelkezésünkre különböző oldalakon elrendezve. De mégis mi lehet az arány az ily módon rendelkezésre álló információ és a birtokolt tudás között? És mi az, aminek folyamatosan tudatában vagyunk? Észrevesszük például az évszakok váltakozását?

Mézes Tünde: Micropædia (részlet) | 2020, gipszöntvény, festett MDF lap | 12 db 30*30*38 cm | Fotó: Gyuricza Mátyás

A kiállítás felvetése, hogy létezhetett az internet előtt, illetve azzal párhuzamosan egy másfajta törekvés is, amely a befogadó előzetes ismereteire és érzékenységére hagyatkozott, és rövid, kódolt üzeneteken keresztül igyekezett számottevő információt átadni. Mintha egy mottót olvasva ismernénk meg az egész könyv tartalmát. A kiállítási enteriőr ennek a félbemaradt kutatásnak a színhelye, egy régen elhagyott laboratórium valahol félúton a könyvtár és a szerverszoba között.

Miért fontos számodra, hogy az internettel mint korszakalkotó határvidékkel foglalkozz?

Mézes Tünde: Az érdekelt, hogy miként szerzünk és miként tárolunk információt a világról. A témáról beszélve megkerülhetetlen az internet említése, ami egészen átalakította ezt a folyamatot. Ami nem változott, az az, hogy még mindig sokkal nagyobb tudáshalmaz van az emberiség birtokában, mint amit egyvalaki képes birtokolni. Ha csak a könyveket nézzük, nem elég egy emberélet arra, hogy az összeset elolvassuk. Az internet megjelenése igazolja, hogy az emberek igénye az volt, hogy minél több tudás elérhető legyen. A kiállítás feltételezése, hogy egy olyan módszerre is szükség van, ami a tudás helyett a megsejtést preferálja. Ma nagy igény van az egyszerűségre, ami talán abból a frusztrációból fakad, hogy nem tudhatunk meg mindent, és minél többet tudunk, annál inkább tűnik úgy, hogy nem eleget. De egyáltalán nem a tudomány ellen szól ez az egész. Talán nagyobb szükség lenne arra, hogy tudatosítsunk bizonyos alapvető dolgokat, mint például hogy egy gömbön állunk, ami kering egy másik gömb körül, és alapvetően ez a mozgás az, ami meghatározza a napjainkat.

Mi áll hozzád közelebb: a kollaboráció vagy az individualizmus?

MT: Nehéz kérdés, mert több értelmét látom a közös munkának, mint az egyéni törekvéseknek, mégis az utóbbi áll hozzám közelebb. Nagyon fontosak számomra az egyéni kiállítások. Fontos, hogy ilyenkor minden apró részlet felett dönthetek, hiszen a kiállítást is úgy kezelem, mint egy létrejövő alkotást, nemcsak az alkotások bemutatását. Fontos a tárgyak térbe helyezése, azok térrel alkotott kapcsolata és kötetlen alakítása, rendezése. A kollaboráció is állandó része művészeti tevékenységemnek, legyen az egy artist run space szervezése, egy csoportos kiállítás rendezése vagy workshop megtartása. Ezekben a helyzetekben már nem olyan tiszta a képlet, sokkal több tényező bukkan fel, így az egészet végül a csoport egyetlen tagja sem láthatja át teljesen. Ez egy individualista típusnak zavaró, viszont ilyen helyzeteken keresztül lehet tanulni és fejlődni. Nem is beszélve arról, hogy az ötletek és a közösen befektetett energia összeadódik, sőt hatványozódik. Tehát a kettő közötti egyensúly felállítására törekszem.

Mézes Tünde: Micropædia (részlet) | 2020, gipszöntvény, festett MDF lap | 12 db 30*30*38 cm | Fotó: Gyuricza Mátyás

Az On the first page a már elterjedt, teljesen kiépült internetes tömegkultúra világára vagy inkább az internet előtti komputervilágra épülő ipar különböző határterületeire, illetve a médiaművészetre reflektál?

MT: A kiállított tárgyak magukon viselik a mai internetkultúra nyomait, ugyanakkor visszatekintenek az internet előtti időkre, de annál még visszább, az enciklopédiák korába. Az installáció központi darabja a Micropӕdia című sorozat, mely címét az Encyclopӕdia Britannica 12 kötetes, alapvető ismereteket átfogó, rövid szócikkeket tartalmazó egységéről kapta, de ugyanakkor utal a mikrotechnológiára is. A formai hasonlóság megtévesztő, ez az enciklopédia kevés információt tartalmaz. Kötetei pontosan beszélnek a mai világról, de úgy tűnik, mintha valamiféle rendszerhiba miatt nem tudnák ellátni eredeti funkciójukat. Szándékom szerint a létrejött sorozat és a kiállítás egésze is időtlenségben lebeg, inkább folyamatokra próbál rávilágítani, mint konkrétumokra.

Művészeti gondolkodásod bizonyos tekintetben egyfajta kísérleti, művészeti kutatásokra épülő irányvonal mentén strukturálódik?

MT: A művészeti munka számomra kutatás. Munkáimon keresztül hipotéziseket állítok fel, melyek kiállítási helyzetek alkalmával kerülnek bizonyításra vagy cáfolatra. Így a munkák nem egy kutatási folyamat lezárásai vagy tanulságai, hanem inkább állomások, egy hosszabb fejlődési folyamat részei. Az On the first page esetében ez a folyamat kerül előtérbe. A koncepcióm szerint a kiállítási enteriőr egy kudarcba fulladt kutatás színhelye, ahol a látogatók bizonyíthatják, hogy mégis működőképes az elmélet, miszerint lehetséges az információátadás direkt közlés nélkül, asszociációk útján is.

Egyes becslések szerint a 60-as években emberek az idejük 85 százalékát azzal töltötték, hogy azokat az információkat próbálták megszerezni, melyek birtokában majd dönteni tudnak. Ennek tudatában J. R. C. Licklider amerikai tudós még azt írta, hogy a cél a humán értelem számítógépes augmentációja lenne. Eközben viszont mi alkalmazkodtunk szépen lassan a géphez?

MT: Az az emberiség történetében valószínűleg mindig is jelenlévő törekvés érdekel, ahogyan átfogó tudást próbálunk összegyűjteni és egy tárgyba sűríteni. Ezt a folyamatosan, percről percre növekvő információhalmazt szinte lehetetlen küldetésnek bizonyul birtokolni. Bár az internet elterjedésével nagyon közel kerültünk ehhez a célhoz, de egyszerre ki is ábrándultunk. Michael R. Heim, akit a cybertér filozófusaként is emlegetnek, arra hívja fel a figyelmet, hogy az internet adta térbeliség és a hiperlinkek hátránya az, hogy figyelemzavart és kognitív túltelítődést okozhatnak.[1] Amire szerintem most nagyobb szükség lenne, az az érzékenység, nem a tudás. Érzékenység a művészet befogadására, a természettel való összhangra és a dolgok közötti kapcsolat meglátására.

On the first page kiállítási enteriőr | 2020 | ISBN könyv+galéria | Fotó: Kis Kata Linda

On the first page kiállítási enteriőr | 2020 | ISBN könyv+galéria | Fotó: Kis Kata Linda

A közelmúltban zajló korszak a social networkingről szólt, vagyis arról, hogy a cybertérben is egyre inkább azt csináltuk, amit a mindennapi életben, azaz kommunikáltunk, figyeltük, hogy mi történik a másikkal, és így tovább.

MT: Igen, túl sokat foglalkozunk másokkal és azzal, hogy milyen képet mutatunk magunkról. Érdekes tapasztalat volt, hogy az On the first page a járványhelyzetre való tekintettel nem a szokásos módon nyílt meg. Idősávokra bontott megnyitódélutánt tartottunk, ahol egyszerre legfeljebb tíz személy tartózkodott a térben. A közösségi élmény és a kapcsolatépítési lehetőségek ezáltal valamelyest csorbultak. Azt tapasztaltam, hogy talán ennek hatására többen készítettek a kiállításról instagramstoryt, hogy valahogyan mégis jelezzék: én itt voltam. De ott van-e valaki valóban, amikor éppen dokumentálja jelenlétét?

Miközben Európában óriási politikai küzdelmek folynak egy viszonylag elavult gazdasági és társadalomelméleti keretben, a te generációd a science-art-tech tengelyen valami egészen új társadalmi és gazdasági modellt hoz létre. Számodra ez optimizmusra vagy pesszimizmusra ad okot? 

MT: Optimista típus vagyok.

Mézes Tünde: Lo / Íme | 2020 | fa objekt, kb. 25*15*10 cm | On the first page kiállítási enteriőr | 2020 | ISBN könyv+galéria | Fotó: Kis Kata Linda

Milyen felelősség nehezedik ránk egy olyan világban, amelyben a tartalmakat a felhasználók hozzák létre?

MT: Szerintem a folyamatos megkérdőjelezés nagyon fontos, amihez az internettel együtt felnőtt generáció már hozzá van szokva.

Jelenleg olyan korszakot élünk, amelyben a fényképekhez, blogbejegyzésekhez csatolható geo tagek, illetve a különböző, fizikailag létező tárgyakhoz kapcsolható kétdimenziós vonalkódok – mint amilyen például az azték kód vagy a QR- (quick response) kód – összekapcsolják a fizikailag létezőt a virtuális térrel?

MT: Ez érdekes kérdés, habár én ezt az összekapcsolódást egyelőre nem élem meg ilyen intenzíven. A virtuális tér inkább kiterjesztése a fizikainak, sem mint hogy egymás összekapcsolódásai lennének. Érdekesnek tartom, hogy lassan létrejön egy virtuális mása a világnak, de ez bármennyire is megközelíti a valóságot, az élmény és a jelenlét hiányozni fog. A virtuálisan, 360 fokos képeken keresztül látogatható kiállításokkal is pont ez a baj. Szerintem nagyon fontos a művek anyagi volta. Létrejön egy nagyon furcsa helyzet, hogy bár olyan, mintha ott lennék a tárgyak, és mozoghatok is közöttük, de valójában csak szaggatottan, két pont között ugrálva. A Micropӕdia bemélyített szövegei például csak bizonyos nézőpontból, megfelelő megvilágításban válnak láthatóvá. A mű fontos összetevője a látogató aktív jelenléte, aki hol lábujjhegyre állva, hol leguggolva tudja elolvasni a megjelenő mondatokat.

Véleményed szerint az internet egyre kevésbé fog megfelelni a „tudássegítő technológiákkal” szemben támasztott elvárásoknak, még ha a könyvtári funkciói meg is maradnak? 

MT: Szerintem már idén, a karantén és social distancing idejében is kiderült, hogy bár nagy segítség az internet, sok mindent helyettesít, de az embereknek ennél többre, tapasztalatokra és jelenlétre van szükségük. Viszont a lexikális tudás eléréséhez szerintem kitűnő. Az, hogy írások tartalmára, pontosabban a tartalmazott szavakra is rá tudunk keresni, sokkal pontosabb találatokat eredményez. Viszont ehhez tudni kell, mit is keresünk. A keresés mellett ott van az internetes böngészés is, ami azt a folyamatot jelöli, amikor az ember nem tudja igazán, mit is keres. Ez nem pont az, amikor a könyvtárban sétálgatva, megpillantunk egy érdekes borítót, és leveszünk egy könyvet a polcról. Algoritmusok dolgoznak azon, hogy azt találjuk, amit feltehetően keresünk, de ezzel tulajdonképpen korlátok közé szorulunk.

 

Mézes Tünde: Micropædia (részlet) | 2020, gipszöntvény, festett MDF lap | 12 db 30*30*38 cm | Fotó: Gyuricza Mátyás

Mit jelent számodra a művészi kisajátítás mint az újrahasznosítás kérdésköre?

MT: Összegzésként én azt látom, hogy túl sok információ, kép és impulzus ér bennünket. Valójában nincs szükség új forma vagy jel megteremtésére ahhoz, hogy új műalkotást hozzunk létre. Elég a már meglévők közül válogatni, kontextusba hozni, újrarendezni bizonyos darabokat ahhoz, hogy új jelentést kapjanak. Ehhez ismerős formákat, mondatokat és képeket használok fel akár hétköznapi, akár művészettörténeti forrásokból. Szimbolikus újrahasznosítás ez, mely által, ha nem is csökkentem a túltermelést és túltelítődést, de talán nem növelem.

[1] Michael R. Heim: The Metaphysics of Virtual Reality. Oxford University Press, 1993.

Mézes Tünde: On the first page

ISBN KÖNYV+GALÉRIA

2020. szeptember 29. – október 30.

 

Sirbik Attila (1978)
Író, kritikus, szerkesztő és szakács. A Symposion Kiadó vezetője. Az Új Művészet Online vezető szerkesztője. Több kötet szerzője, melyek közül az utolsó St.Euphemia címmel jelent meg a budapesti Magvető és az újvidéki Forum Kiadó közös gondozásában. A regény alapján készült Molytej című film, amit a Buharov testvérek rendeztek, elnyerte az 56. Magyarországi Független Filmfesztivál fődíját. 2006-ban Lyka Károly, 2017-ben Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíjban részesült. Műkritikusi írásai az Új Művészetben, a Balkonban, a prae.hu-n, a Tiszatájban, a Magyar Narancsban jelennek meg. Élt Szabadkán, Rovinjban, Pécsett, Prágában, Csantavéren, Pozsonyban és Újvidéken. Požarevacon volt katona. Jelenleg Budapesten él és dolgozik.  Meghúzza a határokat, de bosszantja mindenféle határzár.