Mitikus transzgressziók
Az emberré és állattá leendés anomáliai

Fülöp Tímea

Ember és állat között biológiailag nincs különbség, hiszen a rendszertan világosan az emlősök közé sorolja be az embert, kulturális hagyományaink mégis azt sugallják, hogy kibékíthetetlen ellentétet sejtsünk a kettő között. A keresztény teológia a lélek mentén húzza meg a határvonalat, az állatokat ezzel kiutasítva a túlvilágból és az öröklétből – az embert mint egy köztes létezőt állítja fenevadak és angyalok közé, azzal a feladattal bízva meg, hogy mindig az isteni felé törjön, ami éppen az állati ellentéte.

Verebics Ágnes: Sziámi malac | 2019 | olaj, fa | 40x40cm

Az egzisztencializmus felől nézve az ember öntudattal felruházott állatnak tekinthető, és ez az öntudat áldás helyett az evolúció átkaként értendő, ugyanis folyamatos és hiábavaló reflexióra kényszeríti saját létéről, amit még a pszichológia sem tud megoldani. A The Red Doorban kiállító művészek a mitikus időt választják terükül, melyben kedvükre teremthetnek kimérákat, hiszen ebben a görög-római keretben transzhumán lényeik nem a humánummal szemben, hanem amellett értelmezendőek.

Szophoklész Antigonéjának leghíresebb sorai így hangzanak Trencsényi-Waldapfel Imre mindenki által ismert fordításában: „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb”, és így a kevésbé ismert Ratkó Józsefében: „Sok szörnyű csodafajzat van, / s köztük az ember a legszörnyebb”, szörnyűt és csodálatost ugyanis egyazon szó jelöli az ógörög nyelvben, a deinosz, mely egy ’félelem’ jelentésű szóból származik. Számos olyan melléknév létezik az ókori nyelvekben, mely egyszerre jelenti önmagát és ellentétét is, de közös bennük az, hogy mind valamilyen viszonyításon alapulnak – ’mély’ és ’magas’ is egybeesik, hiszen csak az számít, hogy nem azon a tengerszint feletti magasságon van valami, mint mi, a többi kiderül a szövegkörnyezetből. Az ókoriak számára csak az a fontos, hogy valami eltér a normától, abomináció, de ehhez nem társul értékítélet – a mysterium tremendum csupán annyit jelent, hogy az embertől idegen hatalommal találkozva megrettenünk annak nagyságától, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz, egyszerűen azért, mert léte váratlanul hat. Az Animalia/Anomalia című kiállításon látott hibridizációkhoz való közelítés során érdemes átvennünk ezt az attitűdöt, ugyanis így egyszerre tapasztalhatjuk az ember állattá és az állat emberré leendését szörnyű és csodálatos tényként.

Gallai Judit Ágnes: Hekaté | 2020 | olaj, vászon | 120x100cm

Verebics Ágnes Párduc önarckép (2020) című festményén az állatminta lefejthetetlenül fedi el az arc egy részét, az mégis felismerhető marad – az emberi és állati vonások megbonthatatlan egységet alkotnak, mintha a személyiség sziámi iker elemei lennének, mint állatportréin (Albino sziámi / kígyó, 2018 és Sziámi malac portré, 2018). A fejlődési rendellenesség életképes egyedeket szül, melyek még torzságukban is ábrázolhatóak dekoratívan a csordogáló festékkel. Verebics Katalin kollázsain (Európa elrablása, 2012 és Fogás, 2012) az emberalakok állatokkal kerülnek behelyettesítésre, ám ez nem változtat a gesztuson: az ölelés ölelés marad, az erőszak erőszak marad, amit Touch (2008) című festménye magyaráz – az egymás mellett fekvő nőalakban és macskában ember és állat együttélését láthatjuk, azt, ahogy kölcsönösen hatnak egymásra és megváltoztatják egymás életterét, ellehetetlenítve a hierarchia kérdését, elvégre nem tudnánk megmondani ebben a mellérendeltségben, hogy ki a gazda. A megosztott terekről szólnak Lantos Csenge szimmetrikus transzfernyomatai is, ahol az archetipikus állatok pszichológiai tesztként kísértik tudatunkat (Mr. Rorschach lovai I. és II., 2019), azt üzenve, hogy az összenövések által új entitások képződnek saját jelentésekkel – nem egy kutyatestet és egy emberfejet látunk, hanem egy emberfejű kutyát, ami önjogán létezik, magyarázat nem szükségeltetik (Emberfejű, 2019). Gallai Judit Ágnes feminista-naturalista módon festi saját arcát mitologikus szörnyek testére, ember és állat találkozásában vörös színben kifejeződő hatalmat fedezve fel – a fajok közötti határokat feloldó rituálé természetfeletti, de nem természetellenes: Likvid (2020) című képének kimérája fluiditása által utat talál a rácsok között, határsértése kecses és nőies, szelíd szükségszerűség.

Animalia/Anomalia | The Red Door | enteriőr

Animalia/Anomalia | The Red Door | enteriőr

Szöllősi Géza munkáiban központi szerepet tölt be a test problémája, annak anyagisága, az anyagba ágyazott lét megőrizhetősége: trópusi bogarak kitinpáncéljából Bionicle-figurát épít (Run of Ilion, Kitin, 2015), a héroszok helyére új, popkulturális hősöket emelve. A műgyantába kiöntött szobor megfagy az időben, modern lárrá válik, újfajta házi istenné, mely a házi oltáron gyűjthető, mint egy elmúlt gyerekkor védelmezője – a rovarrobotok mellett eltörpül az ember (Volksautomaton, Kitin – the story, 2019). Drégely Imre is a lények apró építőkockákból való teremthetőségével kísérletezik, ám az anyag helyett a látás az eszköze, amennyiben Kutyája (2016) saját miniatűrjeinek elforgatása által ad ki egy olyan képet, melynek szürke tónusaiból megképződhet a néző retináján. Atomizáló digitális kollázs-technikája rokonítható Lak Róbert olajfestményeivel abból a szempontból, hogy mindketten rész-egész oszthatatlan viszonyát és a rendben rejlő káoszt tematizálják. A Bukott szeráf (2020) című képen minden ecsetvonás egy örvény, ahogy az egész kép is egy örvény, maga a kavargó életfolyam néz ránk vissza, absztrakció és figurativitás egyszerre van jelen a múlás és a létezés képi allegóriájaként. A minotaurusz számára nincs más kiút (2020) című képen megjelenik az irónia, miszerint a közelről abominációnak tűnő lény valójában a kozmosz rendje szerint létezik, van egy nagyobb kép, melyben az anomáliák a rendet fenntartó oszlopok.

Drégely Imre: Kutya | 2014 | 60x60cm

Animalia/Anomalia | The Red Door | enteriőr

Király Gábor és Baksai József munkáiban a médium a műalkotások testeként fogalmazódik meg, a test pedig alárendelődik a szellemnek: Király Gábor előbb mintha néven nevezné gótikus vízköpőszörnyeit freskóvá festésükkel (Lény I. és II., 2018), majd mintha kifejezné uralmát felettük azzal, hogy a faldarabbal együtt új helyre állítja őket. Fakó színei és bomló formái időtlenségről beszélnek, a harc és vadászat mitikus időben játszódik. Baksai József kisebb képein a fény és sötétség vívja archaikus harcát trófeaszerű lényeken, nagy méretű Öregek könyve (2015) című festményén az olajfesték kitör a térbe és az antropomorf alakok teljes hiányával fenyeget. Megfoghatatlan hiedelmek találkoznak, az emberben rejlő ősi, állati félelmek sejlenek fel.

A kiállításon szereplő munkák mind megidéznek valamit az ember állatiságából, ami felfogható a mysterium tremendummal való találkozásként, ám a görögség szellemében az, ami megrettent, nem kell feltétlenül el is rettentsen – a csoda éppúgy a normától való eltérés, mint a szörnyűség, félni és tisztelni egyazon szó.

Animalia/Anomalia | The Red Door | enteriőr

Animalia/Anomalia

THE RED DOOR

2020. szeptember 22. – október 22. 

Kiállító művészek: Baksai József, Drégely Imre, Gallai Judit Ágnes, Király Gábor, Lak Róbert, Lantos Csenge, Szöllősi Géza, Verebics Ágnes, Verebics Katalin

Kurátorok: Lak Róbert és Lantos Csenge

Fülöp Tímea (1996)
Szegeden született. 2016 óta klasszika-filológiát és esztétikát hallgat az ELTE-n. Antik és kortárs, nyelvészet és képzőművészet ellentétein és harmóniáin át értelmez.