ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

Virtuális vitalitás
Hoóz Anna, Szécsényi-Nagy Loránd: Signals

Eged Bertalan
2020. október 6-án nyílt meg a Pincében Hoóz Anna és Szécsényi-Nagy Loránd Signals című videóinstallációja. Az intermediális alkotás video-, glitch- és op-art elemeket ötvözve próbál az új technikai eljárások és lehetőségek (vagy éppen kényszerek és meghatározottságok) által biztosított (új)mediális modulációk viszonyrendszereihez közelíteni és azokat feltérképezni. Ezek az új médiumok és technológiák által megváltozott és állandóan változó viszonyrendszerek rengeteg irányból és elméleti környezetből megközelíthetők. Ilyen konceptuális kontextusokat teremthetnek az analóg és a digitális, az aktuális és a virtuális, a tiszta és a mocskos vagy akár az élő és a halott dichotómiái.

Hoóz Anna és Szécsényi-Nagy Loránd: still a ‘signals’ videoinstallációból III. | 2019

Amint belépünk a kiállítótérbe, szinte rögtön belecsöppenünk az alkotás terébe is. Maga az installáció öt különálló elemből tevődik össze. A központi elem a tér centrumában található nagy monitor, melyen egy loopolt, azaz végtelenített glitchvideó látható. A négyzet alakú tér sarkaiban pedig szintén egy-egy kisebb, különböző irányokba állított, szintén glitcheffektusokat megjelenítő monitor található. A monitorok különböző oldalirányain felállított vagy éppen lefektetett homályos tükrök multiplikálják a monitoron látottakat, amelyek ezáltal a térbeliség hatását keltik. Ezzel el is érkezünk az első dichotomikus modulációhoz. A digitális korszak beköszönte előtt az információt csakis analóg, anyagi, mechanikus úton voltunk képesek tárolni: fényérzékeny papíron, bakelit lemezen, VHS kazettán stb. Ezen technikák „valóságosságát” mi sem mutatja jobban, mint aktualitásuk, tárgyiságuk, térben való kiterjedésük. Ezzel szemben a digitalitás virtualitása, a merevlemezen, bitekként tárolt információ tér nélküli, nincs anyaga, se kiterjedése. Végtelen mennyiségben sokszorosítható, mozgatható és változtatható. Amikor befogadunk egy tartalmat egy digitális médiumon keresztül, nem tudjuk, hogy a tartalom pontosan hol és milyen formában létezik. A digitálisan tárolt információ testetlen, szellemszerű és ettől tűnhet kevésbé „valóságosnak”. Az alkotás ezen térbeliség-teretlenség ellentétet kezdi ki azáltal, hogy a digitális tartalmakat úgyszólván térbeliesít a tükrök vizuális hatása által. A szellemszerű digitális tartalom, ez esetben a glitchvideó a monitorokon, az optikai trükk révén újra térbeliesül, szinte megtestesül vagy ha tetszik, eltekintve a szónak a vallási terheltségétől, reinkarnálódik.

Hoóz Anna és Szécsényi-Nagy Loránd: Signals | Pince | Fotó: Gyuricza Mátyás

De ha jobban belegondolunk, a digitalitásnak ezt a megtestesítését az installáció egy mélyebb vagy alapvetőbb szinten is végrehajtja, mégpedig magának az alkotás kiállítottságának performatív aktusával. Ha a videót, amely a monitorokon ment, otthon a számítógép előtt ülve néznék, a digitalitás mindennapi általános jelenségéről lenne szó. Azáltal viszont, hogy a jelenség, vagyis a digitális tartalom egy műalkotás részeként ki lett állítva, elkerülhetetlenül megtestesült, hiszen az alkotás testének, kiterjedésének jelentős részévé vált. Sőt, mi több, a befogadók environmentszerűen belegyalogolhatnak a műalkotás terébe, ezzel bontva meg a digitális és analóg, az aktuális és a virtuális[1] közti, elsőre jól elkülöníthetőnek tűnő szembenállást. Az alkotás kiállítása és bemutatása által a digitalitás aktualizálódásának lehetünk szemtanúi az installáció körül vagy benne járkálva.

Szinte már közhelyszerű ezen analóg technikák anyagiságát, a romlásra való képességüket, azaz valós, aktuális jellegüket hangsúlyozni. A bakelitlemez serceg, a polaroid elszíneződik, a kazetta minden másolata rosszabb minőségű, mint az eredeti. Az analóg-materiális eszközök kétségkívül ki vannak téve a bomlás, a romlás, a kopás, a karcolódás és a pusztulásfenomén minden egyéb vetületének. Ezen koszosodás és a hibára, az elromlásra és elmúlásra való képességük azonban biztosítja számukra, hogy az emberek általában valami organikusként, valami élőként tekintsenek rájuk. Hiszen ami elromolhat, ami hibás, ami koszosodik, az élő. Vagy megfordítva, alaptapasztalatunk, hogy ami élő, az egyszer meghal, ami vitális, az egyben magában hordozza a romlás és a halál csíráit is. Ezzel szemben ott van a digitális virtualitás a maga látszólag hibátlan, tökéletes és halhatatlan állapotában, hiszen ami végtelen mennyiségben, minőségromlás nélkül multiplikálható, az halhatatlan és örök. A digitalitás, a bináris bitekbe kódolt információ, a maga végtelen tisztaságában és egyszerűségében, mint a mocskos valóság hibátlan Logosszá redukálódása jelenhet meg számunkra. A Logosz, amely a maga tiszta szellemiségében totális és abszolút ellentéte mindennek, ami anyagi, ami analóg, testi, romlékony és véges. Legalábbis elsőre talán ezt gondolhatnánk, ahogy gondolták is sokan a számítástechnika és az internet hajnalán.

Hoóz Anna és Szécsényi-Nagy Loránd: still a ‘signals’ videoinstallációból I. | 2019

Hoóz Anna és Szécsényi-Nagy Loránd: still a ‘signals’ videoinstallációból II. | 2019

Ezzel szemben azonban, és ezzel áttérnék az installáció központi elemére, feltűnik egy másik jelenség és tapasztalat, mikor a digitalitás médiumával érintkezünk. Ez pedig a glitch fogalma, ami, nagyon egyszerűen, valamilyen hibát jelöl a rendszerben. Úgy vélem, általános tapasztalunk, hogy a gépeink, a tecnhológiánk néha elromlik. Lefagy a böngésző, beáll a kék halál („blue screen”) állapota, nem tudunk megnyitni valamilyen fájlt, kiakad a videókártya drivere, és a képernyő egyes pixelei nem működnek megfelelően, ahogy erre az installáció megnyitójának borítóképe is utal. A rendszerünk tele van hibákkal, a tökéletesnek vélt digitalitás közelről sem problémamentes. A glitch-art pedig ezen véletlen és előre nem tervezett hibák esztétizálásával mutat rá, hogy gépeink és maga a digitalitás közelről sem olyan tökéletes és halhatatlan, tehát élettelen, mint ahogy azt gondolnánk. A glitch az a pillanat, mikor a szellem a gépben („ghost in the shell”) igazán megmutatkozik és feltárul. A glitch a digitalitás animizálódása, mikor a rendszer hirtelen nem úgy kezd viselkedni, ahogy elvárnánk tőle. Éppen a fordítottja történik, mint a szöveg első felében említett megtestesülés, viszont itt is a dichotómiák megbontásáról és felszámolásáról, a határvonalak elmosódásáról van szó. A glitch által a gép, a digitalitás, a kód szinte életre kel vagy szellemiesül és animizálódik. Ebból kifolyólag a digitalitás ugyanolyan kváziorganikus struktúrákat képes teremteni, mint az analóg technikák, és akkor az internetről még szó sem esett. A digitalitás ugyanúgy képes a korrózióra, a meghibásodásra, csak éppen nem a testi, tárgyi szinten, hanem a szellem, a virtualitás, a szoftver szintjén. Ez a virtuálisromlás-esztétika az, amely vitalizálja a digitalitás lelketlennek tűnő információgépét a glitch jelenségén keresztül.

Gondolkodásunk alapvetően az elkülönítésre és elhatárolásra épít. Ennek ellenére azonban a világunk, a minket körülvevő technoszférikus környezetünk az esetek jelentős többségében kikezdi ezeket a bináris oppozíciókat, és minél jobban próbálkozunk a tiszta elkülönítés és megértés aktusával, ezek a kategóriák annál inkább megbicsaklanak és összecsuklanak a valóság alatt. Ennek fényében talán előnyösebb stratégia és taktika, ahogyan az alkotás címe is sugallja, ha nyitottak vagyunk ezekre a jelekre és azokra a változásokra, modulációkra és bizonytalanságokra, amelyek egy nagyon is élő és organikus digitális-virtuális környezetből áradnak felénk.

Hoóz Anna és Szécsényi-Nagy Loránd: Signals | Pince | Fotó: Gyuricza Mátyás

Hoóz Anna és Szécsényi-Nagy Loránd: Signals | Pince | Fotó: Gyuricza Mátyás

[1] Ennek a Deleuze-től származó szembeállításnak a részletesebb kifejtését lásd Seregi Tamás Virtuality versus Simulacrum (https://www.academia.edu/39359003/Virtuality_versus_Simulacrum) című írásában, melyben a virtuális spatio-temporális meghatározatlanságát állítja szembe az aktuálissal.

 

Hoóz Anna, Szécsényi-Nagy Loránd: Signals

PINCE

2020. október 6–20.