Félig ember, félig méhviasz
Horváth Gideon Faun Realness című kiállításáról

Az ISBN-ben terében bemutatott anyag a természetközeli, közösségi és környezeti asszociációkat életre hívó matéria érzékivé tételén keresztül csatlakozik be a queer ökológiáról folytatott diskurzusba, a nietzschei eksztázist egy olyan személyes, felszabadító erejű sebezhetőségi állapotra fordítva le, amely a maszkviselés és a hibrid létmód által kérdőjelezi meg a bináris világképet. Horváth Gideon nem először kísérletezik a méhviasszal és az erotikus formákkal, de mindezt most az ókori görögség kontextusába helyezte, ahol a társadalmilag elfogadott, sőt támogatott férfiszerelem miatt eleve nem értelmezhető a klasszikus heteronormativitás – ahogy az Álló faszú faun tekint a megelőlegezett jövőbe munka címéből is kitűnik, a szexuális szabadság nem egy utópia, hanem a múlt által megelőlegezett és sikerrel működtetett régi-új norma.

Horváth Gideon: Faun realness ╱ ISBN könyv+galéria ╱ kiállítási enteriőr ╱ Fotó: Simon Zsuzsi

Horváth a félig ember, félig kecske faunok perszónáját magára véve éli meg a kirekesztettséget: erdei lények ugyan, de nem tudnak teljesen állatok lenni, és bár emberi vonásaik vannak, nem képesek a városi társadalomhoz csatlakozni. Különös kétlakiság következik ebből, mivel ösztönlénységükkel valami elemit adnak az emberségeszményhez, sípjaikkal pedig művészetet visznek a megszelídíthetetlen vadonba – saját hibriditásukkal számolják fel természet és kultúra képzelt ellentétét. Mai keretrendszerünkben, melyben a kultúra kizárólag urbánus környezetben tűnik lehetségesnek, ez üdítő kivételnek hat – a megidézett görögség számára azonban ez magától értődő volt egészen Szókratészig, az athéni bögölyig, gondoljunk csak Theokritosz pásztorköltőire: az embert természeti lényként tételezték, ami nem jelentette azt, hogy ne tudták volna dalban artikulálni önreflexiójukat.

A kiállítás értékelhető egyfajta fejlődéstörténetként, amely során a címadó faun előbb szembenéz kirekesztettségéből fakadó sebezhetőségével (A megcsonkított faun), ami őt szexualitásának elfojtására kényszerítő erőként jelenik meg, majd végül felismeri a kiszolgáltatottság elfogadásának és megélésének emancipatorikus jellegét (Mámoros faun). A bacchanáliára emlékeztető folyamat lényege abban áll, hogy Dionüszosz is csak akkor tud meghalni és újjászületni, ha az önfeledésben tobzódó tömeg széttépi: a teret felvételről betöltő kabócazizegés mint prehisztorikus dithürambosz játssza el a kar szerepét, ami ritmikusságával lökdösi a nézőt a katarzis felé. A faun és a néző katarzisa a terem végében, központi helyen kiállított A faun maszkja című installáció, melyet két oldalról egy-egy barlangi gőte őriz bástyaként, mintha egy oltár elé járulnánk – az Olmok eszünkbe juttathatják Roskó Gábor barlangi gőtéit, melyek a hiperérzékenységet szimbolizálják, és így egy érdekes oximoront kaphatunk, melyben épp a sebezhetőség óv meg.

Horváth Gideon: A faun maszkja ╱ ISBN könyv+galéria ╱ kiállítási enteriőr ╱ Fotó: Horváth Gideon

Horváth a saját arcára készített maszkot kínálja a nézőnek felöltésre, miután már emberként belenézett A faun tükrébe. A gesztus ereje abban rejlik, hogy a maszk rögzített eksztázis, ahogy Carl Einstein írja a Negerplastikban,[1] tehát egyetlen mozdulattal felvehetünk egy másik identitást, ami azt kell jelentse, hogy a kettősség nem idegen tőlünk, mindig csak egy lépésre vagyunk a hibridségtől. A maszk maga a perszóna, nem csupán a perszóna képmása, mivel Belting szerint az arc és a képmás szétválaszthatatlan visszahatásban létezik a maszkszerűségben,[2] tehát a hitelesség megkérdőjelezhetetlen a másoltság ellenére is. Ahogy a maszk faunná teszi Horváthot, úgy teszi nővé a smink a férfiakat a címben szereplő realness által megidézett drag bálokon: a New York-i LMBTQ közösség fontos eseményei ezek a 80-as évek óta, ahol a female impersonatorok versenyre kelnek egymással. A cél a legmeggyőzőbb nőimitáció, noha valójában már nem is imitációról van szó, hiszen az előadók női perszónái lépnek kifutóra.

Bár komoly társadalmi kérdéseket feszeget, Horváth nincs híján a humornak, ha a viaszba belekarcolt üzeneteket olvassuk: „touch this skin, honey”, ami egyszerű szóvicc, és „straight looking”, ami már egyszerre védekezően és támadóan ironikus, amennyiben a homofóbiát és a szexizmust kommentálja. Az egész kiállítás mentegetőzés nélkül mutatja meg dichotóm rendszerekbe való beilleszthetetlenségét, büszkén vállalja devianciáját, melyet nem hajlandó hibaként felfogni – és talán éppen ezért lett volna szerencsésebb a római mitológiából ismert faunok helyett a görög mitológia szatírjait megidézni. A szatír szót persze előszeretettel kerülik még a klasszika-filológusok is kriminológiai vonatkozásai miatt, szatüroszt mondanak, ha valamit muszáj, de ez remek lehetőség lett volna visszafejteni és negatív felhangjaitól megszabadítani azt a szót, ami eredetileg ártatlan volt – a görög szatír csak könnyelmű, szexuálisan szabad, de nem bűnös erőszaktevő. Ezzel Horváth azt tehette volna meg, amit Deviation finds a way című sorozatával egyszer már sikerült, mikor a devianciát mozdította ki pejoratív értelméből.

Horváth Gideon: Mámoros faun ╱ ISBN könyv+galéria╱ kiállítási enteriőr ╱ a művész jóvoltából

Azért is fontos a kiállítás szempontjából a görög képzeteknél maradni, mert a görög tragédia sajátja az az egyetlen pillanatig tartó eksztázis, ami a maszk apropóját adja, és ami illékonyságával, állandó újrakezdődésével a queer ökológia fluiditására rímel, legyen szó akár biológiai nemek közötti átjárásokról, akár természet és kultúra érintkezési pontjairól, akár emberi és nem emberi összemosódásáról. A mindig felszabadító és elmúló eksztázis egyfajta constant becoming, a változás, fejlődés egy-egy lépcsője, ami remekül ki tud fejeződni a műtárgyak méhviaszában – mivel nem egy tartós anyagról van szó, amit hagyományosan inkább modellezésre használnak, mint az égetetlen agyagot, magában hordozza az újragyúrhatóság, újraformázhatóság képzetét, miközben természetből teremt művészetet. Ahogy Horváth A mámoros faun installatív elemén az üveglap mindkét oldalát beborítja viasszal, azt is képes megmutatni, hogy mindennek létezhet több nézete.

[1]     Z. S. Strother: „Looking for Africa in Carl Einstein’s Negerplastik”. African Arts, 46/4 (2013), 18.

[2]     Hans Belting: „Iconic Presence. Images in Religious Tradition”. Material Religion In Conversation, 12/2, 235.

HORVÁTH Gideon: Faun realness

ISBN könyv+galéria

2021. január 7. — február 5.

Fülöp Tímea (1996)
Szegeden született. 2016 óta klasszika-filológiát és esztétikát hallgat az ELTE-n. Antik és kortárs, nyelvészet és képzőművészet ellentétein és harmóniáin át értelmez.