Transzplantáció
Cecília Mandrile, Niamh Fahy, Sonny Lightfoot és Tom McDonagh 3D-s virtuális kiállítása

Bordács Andrea

A múzeumi virtuális túrák körülbelül a 2000-es évek elején indultak, s a világ számos múzeuma próbálkozott a virtuális bemutatkozásokkal. Ekkortájt már Magyarországon is készültek ilyen séták, de a kezdeti lelkesedés után a nagyrészük eltűnt az intézmények weboldaláról. A pontos okokat illetően csak feltételezések vannak, például indokolhatta az, hogy a közönség részéről akkor talán nem volt olyan nagy igény erre, és számos intézmény aggódott, hogy ha virtuálisan bejárhatják a tereiket, akkor nem fognak személyesen odalátogatni, hisz megkapják azt az élményt személyes jelenlét nélkül. Ezt már akkor is irreális feltételezésnek tűnt, hisz bizonyíthatóan azokat a műveket szeretnék látni a leginkább, melyekkel a legtöbbször találkoznak más formában, helyszínen.

Transzplantáció ╱ Kiterjesztett valóság: sík-forma-tér-virtualitás ╱ Cecilia Mandrile ╱ Niamh Fahy ╱ Sonny Lightfoot ╱ Tom McDonagh

Minél többször fordul elő egy mű reprodukcióban, annál nagyobb lesz a személyes érdeklődés iránta. Ennek a pszichológiája nyomán kizárt, hogy a virtuális túrák csökkentenék a látogatottságot. A jelenlegi helyzet is azt igazolja, hogy az ilyen eszközök inkább segítenek a látogatók megtartásában. Az, hogy a régebb óta létező virtuálisan látogatható felületek sok esetben eltűntek, köszönhető még a szervercseréknek vagy a formátumváltásnak. A 2000-es évek elején nemcsak a virtuális túrák, de weboldalak esetében is a flashes, mozgó, olykor hanggal kísért megoldások számítottak menőnek, ehhez képest mára a honlapok sokkal letisztultabbak, áttekinthetőbbek, különösen sokat változtak, amióta arra is figyelniük kell, hogy akár telefonon is működőképesek legyenek.

Az online kiállítások felfutásához a pandémia jelentősen hozzájárult, de a MET Galéria 3D-s virtuális kiállítássorozatának harmadik tárlata, a Transzplantáció. A kézzelfogható és a virtuális között című csoportos kiállítás eleve online térbe tervezett nemzetközi projekt. Az argentin Cecilia Mandrile baba-bábu projektjét gondolta újra az ír Niamh Fahy, a brit Sonny Lightfoot és Tom McDonagh. Innen is a cím, a transzplantáció, ugyanis Mandrile munkáját ültetik át a saját munkásságukba, pontosabban a projekt a közös munka eredményeként létrejött alkotások kiindulópontja, egy bánatos önarckép, egy baba, amely ideiglenes és változó hordozókon, különböző technológiai folyamatokon és különböző földrajzi területeken áthaladva több mint két évtizeden keresztül vándorolt Mandrile-vel.

 

Cecilia Mandrile-nek nem először van Magyarországon kiállítása (2012-ben a MET Matricák-kiállításának díjazottja volt, 2014-ben az Arten galéria mutatta be a munkáit). A mostani csoportos tárlat Mandrile munkáira reflektáló közös projekt, mely a MET virtuális galériájában látható. 2020-ben nemcsak a budapesti MET-ben volt online kiállítása, hanem Bilbaóban, a Fundación´ace para el Arte Contemporáneo online felületén is.

Cecilia Mandrile munkásságában a legváltozatosabb technikákkal találkozhatunk: papír, nyomtatás, kerámia-porcelán, installáció, fotó, bábu-objekt stb. De készüljenek bármely technikával is a művek, alapvetően az embermásolat/-imitáció és az elmozdulás esztétikája foglalkoztatja a munkáiban.

A bábuk, babák utalhatnak a gyerekek kedves-bájos játékaira, de akár egész ijesztővé is válhatnak. A műember, az emberutánzat azonban, amely hagyományosan a kislányoknak segít bizonyos női sztereotip viselkedések elsajátításában, inkább ijesztő. A báb, bábu az irányított, akarat nélküli személyeknek is a szinonimája, vagy épp az érzelem nélküliségnek a kifejezői. Hogy ebben a projektben még véletlenül se édes gyerekjátékokra asszociáljunk, azt biztosítja a kiállítás körbeforgása alatt hallható ütemes-kopogó pszichedelikus zajzene a Copper Soundstól.

A bábuinspirációkat Cecilia Mandrile esetében három hasonló arcú, de különböző technikával készült báb jelenti. Úgy tűnik, a prototípust a porcelánból készült stilizált baba adja, az a legaktívabb, amelyet meg is táncoltat, hogy az babaanimációként viselkedjen. A törékeny porcelánbaba mintegy metaforája az ember testi és lelki törékenységének. Ez a porcelánbaba egészen másképp néz ki, mint amelyeket korábbról ismerünk, mint a szép ruhájú, porcelánfejű babák. Mandrile bábuja lapos és stilizált. A következők ennek a lenyomatai, olyannyira, hogy a harmadik már grafikai nyomatot idéz, és kiegészül egy plusz elemmel, mivel egy csecsemőt is tart a kezében.

Tom McDonagh animációja Mandrile a bábu fejét helyezi más kontextusba, amely önálló entitássá válik, egy arccal rendelkező játékos holdat idézve forog az ellenfényben, emlékeztetve Michel Gondry fantasztikus, szürreális látványtechnikájára. Niamh Fahy alapvetően fotózással és sokszorosított grafikával foglalkozik, s egyik fő témája a táj. Mandrile bábuinak lenyomatát is egészen térképszerűvé, felülről fotózott tájjá redukálta, s csak ha alaposabban megnézzük, látszódnak a babaformák. Sonny Lightfoot szintén az emberlenyomat-táj gondolat mentén dolgozta fel a témát. Lightfoot körvonalas bábui a fotószerű házak előtt a lakókat helyettesítik.

A négy alkotó az ember lenyomatát sajátos archeológiai leletként mutatja be. Mandrile bőröndben hordott művei szinte úgy utazzák be a világot, ahogy az ember is bejárta-belakta azt. Négyük munkái most sem nyugszanak: a virtuális kiállítás lassú, de folyamatos mozgásban, körforgásban mutatja a babákat a már említett kísérteties hanghatásokkal kísérve.

MET Virtuális Galéria