Az NFT-k hasznáról és káráról
Az NFT-jelenség

Sárai Vanda

Pillanatok alatt tarolta le a művészeti sajtót a szenzáció, miszerint egy márciusi Christie’s aukció keretében 69 millió dollárért kelt el a Beeple művésznéven ismert alkotó Everydays – The First 5000 Days című NFT-alkotása. A művészt ez az eladás, Jeff Koonst és David Hockney-t követően, a harmadik helyre repítette az élő művészek legnagyobb értékű eladásait nyomon követő listán. Az eladás nyomán a Christie’s bejelentette: ezentúl kriptovalutát is elfogad fizetőeszközként.

Forrás: internet

Kis túlzással élve kijelenthető, hogy a művészeti világ azóta megállás nélkül az NFT-jelenségről vitatkozik, ráadásul úgy, hogy a szcéna jelentős része máig értetlenül áll a blokklánc technológián alapuló műtárgy-kereskedelem technikai részletei előtt. Míg sokan lelkendezve hirdetik, hogy az NFT-k forradalmasítani fogják a begyöpösödött műtárgypiacot, mások rettegnek attól, hogy az új technológia pusztulásba taszítja a klasszikus értelemben vett művészeti kereskedelem infrastruktúráját.

A művészeti szektornak valóban évtizedek óta megoldatlan problémája a digitálisan létrehozott és a digitális környezetbe illeszthető tartalmak és műalkotások (például GIF-ek, videók, mémek) bekapcsolása a kereskedelmi körforgásba. Először a 2019-es Ars Electronica fesztiválon szembesültem azzal, milyen aktív részét képezik az erről folyó diskurzusnak a kriptovaluták (többek közt erről itt írtam), ugyanakkor ezzel a felismeréssel viszonylag kései fecskének számítok, hiszen az osztrák iparművészeti múzeum már 2015-ben – igaz, a múzeumok közt világelsőként – bitcoinnal fizetett egy Harm van den Dorpel-műért. Ennek a folyamatnak lett egyenes következménye a jelenlegi NFT-láz.

Mi az az NFT?

Bár hónapok óta a csapból is ez folyik, sokaknak máig nehezen értelmezhető, hogy mik is pontosan az NFT-k, azaz a non-fungible (nem helyettesíthető) tokenek. Röviden összefoglalva: az NFT-ket egy blokklánchálózaton, főként az Ethereumon lehet létrehozni (szakszóval élve: mintelni), majd azokat kriptovaluta segítségével lehet megvenni. A megvásárolni kívánt tárgyak sokfélék lehetnek: digitális műtárgyak mellett gyűjthető kártyákat, videoklipeket, de akár tweeteket vagy a virtuális avatarunknak szánt ruhákat és kiegészítőket is beszerezhetünk az ezeknek kialakított online piactereken, mint amilyen például a Nifty Gateway, a SuperRare vagy a Decentraland. Az NFT-k lényege abban áll, hogy a blokkláncon létrejött elemek egyediek, útjuk (azaz jövendőbeli adásvételük) követhetővé válik, lehetetlen őket hamisítani, ráadásul a művészek minden egyes új tranzakcióból részesülhetnek. Ahogyan Anika Meier a német Monopol magazin hasábjain fogalmazott: „egy NFT egy digitális fájl hitelességének az igazolása.”

Cikkemben arra teszek kísérletet, hogy az NFT-k körül kialakult, meglehetősen heves diskurzus főbb gócpontjait felvillantva bemutassam, milyen frontvonalak mentén csapnak össze az NFT-k rajongói, illetve a digitális műtárgypiac ellen kézzel-lábbal tiltakozók. (Akinek pedig még ezen felül is jól jönne egy NFT-gyorstalpaló, annak ezt és ezt a cikket ajánlom.)

Forrás: internet

Spekulálás vagy őrült rajongás?

Míg egy klasszikus műtárgyvásárlás esetében a vásárló többnyire kézzelfogható tárggyal a kezében térhet haza, addig az NFT tulajdonosa valójában csak a tulajdonjoggal lesz gazdagabb, a mű szerzői jogai továbbra is az alkotót illetik, a digitális fájlok pedig az interneten bárki számára megtekinthetők és akár le is menthetők maradnak. A vásárló tehát leginkább két dolgot tehet az NFT-jével: kérkedhet vagy kereskedhet vele. Míg az érthetőbb, hogy a mindezidáig ingyen (vagy többnyire csak lájkokban és megosztásokban mérhető „fizetségért”) alkotó művészek hogyan profitálnak ebből a helyzetből, azt már általában nehezebb elmagyarázni, hogy miért éri meg egy ilyen, meglehetősen absztrakt valamibe fektetni.

Általában itt szokott elhangozni a szemérmetlen spekulálás vádja (amely vád egyébként nem példa nélküli a hagyományos műkereskedelem esetében sem). Miután tömegek állnak teljesen értetlenül azelőtt, hogy szabadon hozzáférhető digitális fájlok hogyan kelhetnek el csillagászati árakon, sokakban a tőzsdei árfolyamfelhajtás (mint például az év eleji GameStop-botrány) vagy az Elon Musk tweetjeit követő Dogecoin-árfolyamingadozások mesterségességének példái ugranak be. A cél ezeknél mindig ugyanaz: minél olcsóbban bevásárolni, minél drágábban továbbadni. Nem véletlen tehát, hogy egyes művészek igen nyersen fogalmaznak a kriptoművészet kapcsán; közülük is kiemelkedik Hito Steyerl, aki a Monopol magazinnak így nyilatkozott: „a kriptoművészet világa valójában a művészeti világ legocsmányabb részeinek replikája, csak még a művészet is hiányzik belőle.”

Pedig valójában az sem kizárt, hogy az NFT-láznak köszönhetően a netes tartalomgyártás támogatásának új korszaka köszönt be: míg egyre bevettebb Patreonon- vagy rendszeres átutalással támogatni amúgy ingyenesen hozzáférhető online tartalomszolgáltatókat, addig a digitális alkotók rajongói NFT-k megvásárlásával járulhatnak hozzá kedvenceik pályafutásához. Ez nemcsak az anyagi megtérülést szolgálja, hanem a megbecsülés jele is egyben. Ilyen értelemben pedig az sem feltétlenül jelent problémát, hogy a megvásárolt tokent nem kizárólag ők érhetik el; akik emellett érvelnek, általában azt a klasszikus művészeti analógiát idézik fel, miszerint egy Van Gogh festmény sem ér kevesebbet attól, hogy a reprodukcióját meg lehet vásárolni a múzeumshopban.

Forrás: internet

Nem csak művész, személyes márka

Felkészületlenül beszállni az NFT-bizniszbe kicsit olyan, mint vakon hajszolni az amerikai álmot: papíron persze nincs akadálya a boldogulásnak, hiszen a sikerhez elég, ha az ember keményen dolgozik, de a gyakorlatban persze ez ennél lényegesen bonyolultabb folyamat. Az internetet az utóbbi évtizedben egyre inkább egy plázához szokás hasonlítani, ahol úton útfélen rá akarnak sózni valamit az emberre, és általában az az árus jár sikerrel, aki a legtöbbet tudja hirdetésekre költeni, és aki a leginkább ismeri saját vásárlói gondolkodását.

Ez a szemlélet fontos lesz az NFT-sikerek és -bukások megértéséhez is. Ebben a tekintetben ugyanis a digitális műkereskedelem nem tér el olyan nagyon a klasszikus műkereskedéstől. Ahogyan ugyanis (jobb esetben) nem lehet teljesen légből kapott módon vagyonokért árusítani ismeretlen művészek munkáit a kereskedelmi galériákban sem, és nem lesz követők nélkül senkiből influenszer, ugyanígy nem válik egyik napról a másikra senkiből NFT-sztár. Az lesz ugyanis sikeres ebben a világban, aki jól érti, hogyan működik egy személyes márka felépítése az interneten. A már feljebb említett piactereken kívül léteznek kifejezetten NFT-kre specializálódott galériák is (például Harm van den Dorpel left gallery nevű platformja), de valószínűleg a közeljövőben kialakul ennek infrastruktúrája azon intézmények és alkotók esetében is, akik korábban nem foglalkoztak ezzel, de most már nem akarnak kimaradni a felhajtásból. Jó eséllyel ugyanis nem (elsősorban) a kereskedelmi galériák visszatérő vendégei és a művészeti vásárok rendszeres látogatói fognak NFT-ket venni, hanem főként azok, akik már korábban is képben voltak a kriptovaluták világával, és akik a közösségi médiában követik a számukra rangadó véleményvezéreket és művészeket.

Ennek belátása azért létfontosságú, mert bár az NFT-kről úgy szokás nyilatkozni, mint ami visszaadja az alkotók kezébe az irányítást, valójában a kontroll mellé rengeteg, sokaknak újszerű feladat is párosul. Az MIT Technology Review Andres Guadamuzt, kriptavalutákra és szerzői jogra szakosodott kutatót idézve arra a megállapításra jut, hogy az NFT-ket és a kriptovalutákat övező őrület egyfajta „figyelemgazdaság a figyelemgazdaságon belül”, és ember legyen a talpán, aki egy efféle „éhezők viadalában” képes kiemelkedni a tömegből.

Forrás: internet

És az ökológiai lábnyom?

És ha mindez nem lenne elég, az NFT-ket újabban az a vád is éri, hogy a blokkláncon előállított és forgalmazott adatok eszméletlen mennyiségű villamosenergiát emésztenek fel, ez pedig nem kevés károsanyag-kibocsátással jár. (Csak összehasonlításképp: az Ethereum-hálózat ökológiai lábnyoma egy Tanzánia méretű országéval ér fel.) Nyilvánvaló, hogy a klímakatasztrófa korában ez nem egy népszerű körülmény, amelynek köszönhetően több művész fel is hagyott az NFT-kiadással, állításuk szerint ugyanis a digitális műkereskedelem hiába old meg egy problémát, ha közben azzal egy másikat teremt. Sokan mások offseteléssel igyekeznek kiegyensúlyozni az NFT-k okozta környezeti károkat.

Bár az Ethereumnál már dolgoznak egy energiatakarékosabb blokklánc fejlesztésén, addig is érdemes elmerengeni azon, mennyiben jogos a képzőművészeti közeg felháborodása, miközben pontosan ez a szcéna az, amelyik a koronavírust megelőzően a biennáléboomnak, a rezidenciaprogramoknak és a nemzetközi projekteknek köszönhetően folyamatosan úton volt, gyakran egy-egy párórás találkozóért repülőre ülve. Ez természetesen nem negligálja azt, hogy az NFT-k menedzselése által kibocsátott káros anyagokra megoldást kell találni, ugyanakkor kissé szemellenzős a blokklánc-technológián számon kérni azt, amit a képzőművészeti élet nomád glamúrja esetében inkább elsunnyogni szokás.

Mindezzel együtt, a képzőművészeti élet szereplőinek felelőssége, hogy a hype mögé lesve valós megoldásokat keressen és kényszerítsen ki az NFT-k környezetkárosító hatására (épp ahogyan a konstans utazgatás létfontosságát is érdemes lesz a pandémia elmúltával felülvizsgálnia). Nem kevés kritikai hang követel és javasol is megoldásokat (így született meg például a Guide to ecofriendly cryptoart kiáltvány is), amely a szakmai és etikai minimumokat megfogalmazva igyekszik lefektetni azokat az alapokat, amelyek segítségével az NFT-k hosszútávon valós alternatívát jelenthetnek a műtárgyvásárlási piacon.

Sárai Vanda (1990)
Független kurátor, műfordító és művészeti író, az ELTE-n végzett esztétika és anglisztika szakokon. A Műértő magazin szerkesztőségének tagja, írásai rendszeresen jelennek meg hazai és nemzetközi művészeti lapokban, online és offline egyaránt. A Teleport Galéria kurátorkollektíva része. Elsősorban a design, a technológia és a művészet határterületeit kutatja.