Szent motorok
Működésbe lépő tárgymátrix – Interjú Donnák Jánossal

Sirbik Attila

Volt olyan időszak, amikor a világ jelenségeinek széles tartománya egy elmében is összekapcsolódhatott, a gondolkodás szépsége képes volt az invencióra; kellő kíváncsisággal, a megfigyelések és csodák összeillesztésével egy egységes, ámbár különös világkép vált kimondhatóvá. Athanasius Kircher, a 17. századi jezsuita polihisztor szerteágazó munkásságában egységes rendszert alkot a szabályos és a szabálytalan, megoldásai inkább egyfajta kérdés-katalizátorként szervesültek. A Donnák János Szent Motorok című kiállításán látható munka egy Kircher által inspirált terep, a jelenségek összehordásásnak szigete.

Donnák János: Szent motorok ╱ 2021 ╱ Pince ╱ Fotó: Gyuricza Mátyás

SA: Legutóbbi Holy Motors című kiállításodnak van bármi köze a Leos Carax által rendezett, azonos című filmhez?

Donnák János: Csak annyiban, hogy az a film is többértelműen használja a címét, utal konkrét gépekre, illetve saját természetére, belső energiáira is. Tudtam erről a filmről, de sokáig nem láttam, a címe viszont megragadt bennem, és nem eresztett. Egyre inkább tudtam a vizsgált témám egyes aspektusaihoz társítani, így bár később zavart, hogy egy ilyen erős filmhez kapcsolom majd a saját anyagom, viszont a címet továbbra sem tudtam elengedni. Fel lehet fogni ezt egyfajta játékként, a szent motorok újabb aspektusaiként. Egyébként az is szimpatikus számomra, hogy Carax az interjúiban, nehezen tudja azt mondani, hogy ő tényleg filmrendező.

SA: Az, hogy miniatűr elemekkel operálsz, mindig is fontos eleme volt a képzőművészetednek?

DJ: Fontos elem mindenképp, de nem kizárólagos. Sokszor érzem azt, hogy zavar az a fajta képi erő és jelentőségteljesség, amit egy nagy formátumú munka követel magának. Konkrétabban az, ami bizonyos tekintetben leuralja a teret és a figyelmet egyaránt, valamint komoly infrastruktúrát feltételez, ami egy olyan anyagbőséggel rendelkezik, ami már önmagában is árat képez, vagy valahogy túlságosan adottnak vesz és elvár dolgokat maga körül. Persze ezt így nem tudom kizárólagosan elmondani, de van egy ilyen alapélményem sok művészeti produktum kapcsán, olyanok esetében is, amelyeket egyébként megszeretek.

Próbálok olyan munkákon dolgozni, amelyek efemerek, installatívak vagy szimplán csak kicsik, mint a Holy Motors esetében. Ezek az alkotások apró és bizonyos tekintetben értéktelen dolgokból állnak, amelyek akár szét is szedhetők, hogy aztán valami más legyen belőlük, illetve könnyű őket egészen kis helyen is tárolni. Ez a tulajdonság számomra közelíti őket többek között a gyerekjátékok hangulatához, van bennük valami ún. „alig csináltság” vagy csak egy egészen kis ötlet, ami talán megtetszhet másnak is.

Másrészről érdekel az apróbb történések irányába tendáló fókusz és figyelem, ahogyan például egy Morton Feldman-műben megszólal egy hang, de csak halkan, hogy utána több másodperces szünet következzen. Vagy például George Brecht kártyáit olvashatom akár kizárólag szövegként is, majd visszatehetem a dobozába és elrakhatom – nem feltétlen akar többet kihasítani magának a valóságból. Úgy érzem, a művészet néha túl sokat gondol magáról, tetszik az, amikor képes egy kicsit visszalépni, és onnan, ebből a távolságtartásból rámutatni valamire.

A Magnes (1641) harmadik kötetének mottója: “All things are at rest, connected by secret knots.” ╱ 2021 ╱ Pince ╱ Fotó: Gyuricza Mátyás

Donnák János: Szent motorok ╱ 2021 ╱ Pince ╱ Részlet ╱ Fotó: Gyuricza Mátyás

SA: Na, de a tömegkultúra viszont nem él meg zsigeri izgalom és felpörgetett ritmus nélkül, a szubkultúra (ide értve bizonyos szempontból a magaskultúrát is) pedig folytonosan a különöset, kirívót keresi, a szokatlant azonnal értéknek tekinti.

DJ: Ezzel egyet tudok érteni, de ezekben van egy csomó dinamika és átjárás is. A saját működésemmel, munkáimmal kapcsolatban jelenleg inkább az foglalkoztat, hogy van-e olyan rétege, ami működik, és ha igen, pontosan milyen feltételek alapján. Úgy érzem, vékony jégen táncolok, amikor olyan felmerülő gondolatokra próbálok választ találni, mint hogy mikor és hogyan van értelme kiállítást rendezni, tud-e a képzőművészet egyáltalán hatni, bármilyen fogalom vagy cél szerint is kíván-e erőfeszítéseket tenni, vagy tud-e egy kicsit életszerűbbé válni. Ez persze inkább egy személyes töprengés, miközben minden van és működik.

Nem biztos, hogy a már említett, Holy Motors című kiállításom makulátlanul benne van ebben a sávban, amit elképzelek. Ideális esetben egy munka tudjon olyan közel kerülni a mindennapi helyzetekhez, hogy akár észre sem vesszük. Vagy ha észrevesszük, akkor a közlés úgy legyen benne, úgy tartalmazza azt, hogy a tárgy közben ne legyen már annyira fontos. Azért legyen ott egy erős gesztus. Mindez viszont megoldatlanul váltakozik bennem. Talán ezért van, hogy néha más irányokba is kísérletezek, legutóbb a Sekrestyével egy rövidfilm készült (Sanctio). A Sekrestye csoporton belül nagyon jó azt látni, hogy különböző felfogásainkkal tudunk létrehozni közös anyagokat, ez számomra igen fontos tapasztalat.

Donnák János: Cím nélküli jelenet tejfogállatkákkal ╱ 2019 ╱ Sekrestye ╱ unIXpected ╱ Fotó: Bíró Dávid

SA: Az ironikus önreflexió képes arra, hogy megmutassa: a jelentés és az érték mindig az adott kultúrán belül, annak normáihoz való igazodás szerint képes létrejönni?

DJ: A szemét- vagy játékszerű, ideiglenes tárgyak számomra hordoznak egy ilyen kettősséget, amire már utaltam is. Egyszerre bagatellizálhatnak, de pont a fókuszuk miatt adhatnak is valamit. Nem törekszenek az értékképző megjelenésre, naivabb, primerebb jelzések annál, ideiglenesen abbahagyott, újabb helyzetekre váró egységek.

SA: A Holy Motors egyébként hogyan kapcsolódik Athanasius Kircher munkásságához?

DJ: Néhány éve találtam rá Kircher egyik metszetére, azóta foglalkoztat a munkássága, elkezdtem utánaolvasni. Érdekesnek, összetettnek és néhol ellentmondásosnak is találtam az alakját. Keveredik benne a sarlatán és a tudós, a mérhetetlen kíváncsiság és a megértésvágy, a világ csodáinak tisztelete, valamint a kortársak lenyűgözésének vágya. Egy ponton úgy éreztem, ezek az energiák közel kerülnek egy művészeti megközelítéshez, egy olyan csomagot formálnak, mely egy mai művészi pozíció is lehetne. Ezt persze csak egy, a jelenben működő nézőpontból mondhatom, az ő munkássága a maga idejében teljesen szerves része volt az akkori folyamatoknak, és kevésbé tűnhetett ennyire fantasztikusnak, némelyik megoldása mégis költői energiákkal teli, gyönyörű kép. Nagyon érdekesnek tűnt a mágnesességhez való vonzódása, a „mágikus” szerkezetei, illetve az, hogy a tudás közötti üres helyeket, a távoli kapcsolódási pontokat hogyan próbálja meg áthidalni és egy egységes rendszert látni bennük.

Régóta gyűjtögetek különböző tárgyakat, gubacsokat, sulymokat, apró botformákat, játékokat, mindenféle darabkákat. Emellett folyamatosan épülnek különféle tárgyak az asztalomon – egyszerű DIY-tevékenységgel létrehozott kis konstrukciók. Ezek általában összefonódnak az olvasmányélményeimmel, ami azt eredményezi, hogy kezdem őket rendszerben látni. Ez képes jelenségeket jelölni a maga módján, és talán sejtetni a dolgok közötti kapcsolatokat. Ebből jött létre a Holy Motors című kiállításon látható tárgymátrix. Nem illusztrálni szerettem volna Kircher világát, inkább kialakítani egy saját rendszert, mely azért utal az eredetére is. A munkához még hozzátartoznak az asztal alatt lévő mágnesek és motorok, melyeknek köszönhetően egy-egy dolog megmozdul. Neszezések, remegések történnek, egy pók elfordul – apró momentumok, melyekhez idő és figyelem kell, mert ritkán lépnek működésbe.

Donnák János: Szent motorok ╱ 2021 ╱ Pince ╱ Részlet ╱ Fotó: Gyuricza Mátyás

SA: Az, hogy a játék szépsége, amiért érdemes volt történeteket mesélni és emberi viszonyokat ábrázolni, kiveszőben van, bizonyos tekintetben nosztalgiát ébreszt benned?

DJ: Nosztalgia bennem a gyerekkorom iránt van, és valószínűleg ez látszik is a dolgaimon. A játékélmény, amit szerencsés esetben akkor átélhetsz, fontos lehet. Végül is úgy érzem, van valami, ami innen maradt meg, ez az, ami sok esetben működtet, és nem függ más tényezőktől. Valami olyasmi, ami nem felülírható és nem felejthető.

Sirbik Attila (1978)
Író, kritikus, szerkesztő és szakács. A Symposion Kiadó vezetője. Az Új Művészet Online vezető szerkesztője. Több kötet szerzője, melyek közül az utolsó St.Euphemia címmel jelent meg a budapesti Magvető és az újvidéki Forum Kiadó közös gondozásában. A regény alapján készült Molytej című film, amit a Buharov testvérek rendeztek, elnyerte az 56. Magyarországi Független Filmfesztivál fődíját. 2006-ban Lyka Károly, 2017-ben Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíjban részesült. Műkritikusi írásai az Új Művészetben, a Balkonban, a prae.hu-n, a Tiszatájban, a Magyar Narancsban jelennek meg. Élt Szabadkán, Rovinjban, Pécsett, Prágában, Csantavéren, Pozsonyban és Újvidéken. Požarevacon volt katona. Jelenleg Budapesten él és dolgozik.  Meghúzza a határokat, de bosszantja mindenféle határzár.