Tiszta forma
Pál Katja kiállítása 

Vékony Délia 

„Hogy miért festek absztrakt képeket? Talán azért, mert nem történeteket mesélek el…” – így indul Pál Katja interjúja Anne Murray cikkében. Ebben a két mondatban rengeteg minden benne van. Először is az absztrakció alapelve, hiszen az absztrakció az, ami lemond az elbeszélésről, lemond a narráció szükségességéről, felszabadítja a művészetet a narratíva terhe alól. Több alkotó és esztéta szerint ez akkora felszabadulás, hogy ebben, tehát az absztrakcióban foglaltatik a művészet lényege. Roger Fry (1966–1934) angol teoretikus, a prominens elméleti szakemberekből álló Bloomsbury-csoport tagja és az posztimpresszionizmus mint művészeti irányzat kikiáltója volt az, aki először képviselte nyíltan a narratíva feleslegességét a művészetben. A narratíva hiánya azt is eredményezi, hogy egy kép nemcsak nem beszél, hanem nem „jelent” semmit.  

PÁL Katja: h7b2 ╱ 2014 ╱ akril, vászon, fatábla ╱ 81,5x90x4 cm

Hogy létezik az, hogy egy műalkotás ne jelentsen semmit? A világunk úgy van berendezkedve, hogy minden „jelent” valamit, ami nem, azt az emberiség kikukázza. Azon, hogy bármi is jelentésnélküli, felhördülnek azok a szakemberek, akik a műalkotásokat témájukkal és mondandójukkal egy adott korba és kontextusba szorosan beágyazódva, társadalmi és politikai lenyomatként látják. Fry és az utána következő formalisták számára azonban ugyan a művészetnek láthatóan vannak jelentést tartalmazó jegyei is, számukra az alkotásoknak ez az aspektusa sokadlagosan fontos, és egyébként is érdektelen. Fry szerint például Gauguin azért volt remek festő, mert a színek és a formák együttesét úgy tudta a vászonra vinni, hogy az – a kollégája, Clive Bell által is megerősített – significant formot, azaz „tiszta formát” eredményezett a kompozícióban.  

PÁL Katja: TTT- 03-22b ╱ 2021 ╱ akril, vászon, fatábla ╱ 77×93×2 cm

Harmonious coming together of colours and forms – a színek és formák harmonikus együttállása –, ez a „tiszta forma” definíciója a számukra, azonban ők is elismerik, hogy ennél sokkal többről van szó. Fry és Bell szerint tehát teljesen érdektelen, hogy Gauguin képei éppenséggel mit és kiket ábrázolnak. A művészet szempontjából egyáltalán nem tartották fontosnak, hogy bretagne-i asszonyok vagy fiatal tahiti (a mostani viták szerint erkölcsileg problematikusan túl fiatal) lányok vannak a képeken. Tehát a narráció, de általában az ábrázolás kérdése a művészetben összetett és komplex kérdés. Pedig azt mondhatnánk, hogy micsoda nonszensz a formán túl értékelni és érzékelni a képet, ez lehetetlen, a képeken a formát élvezzük, a látványt és – Gauguin esetében különösen – a figurális látványt értékeljük, ez okoz nekünk esztétikai élményt.  

PÁL Katja: Black cube in red Quadrant ╱ 2018 ╱ akril, vászon, fatábla ╱ 103x119x7 cm

De mi van akkor, ha Frynak igaza van, és valójában mégsem a barna lányokat, hanem a kép kompozícióját, az izgalmas síkokat, dinamikus formákat, íveket, szögeket és irányokat élvezzük? Hiszen képesek vagyunk puszta formákat élvezni, Pál Katja kiállításán is ez történik: esztétikai élvezetet adnak a síkok és vonalak. Az, hogy Katja képeit szeretjük, azt bizonyítja, hogy az ábrázoláson túl is van az embernek esztétikai érzékelése. Sőt, ahogy erre az orosz konstruktivisták, a kubisták, a futurizmus, illetve később a teljesen puritán geometrikus absztrakcióban kiteljesedett minimalizmus rámutatott, ezek a szögek és irányok összetettebbek, mint gondolnánk.  

A különösen Amerikában felkapott minimalizmus művészeinek (Carl André, Sol Lewitt, Frank Stella, Donald Judd) alkotásaiban az az érdekes, hogy annak ellenére, hogy szigorúan tartják magukat egy műfajhoz – legyen az például a festészet – teljesen más műfajokra, például a szobrászatra vagy az építészetre is utalnak. Judd munkája tehát konzervatívan, elitistán szobrászati, ugyanakkor teljesen építészeti is, és mindkettő egyszerre. Valahogy Katjánál is ez az érzésünk támad: képei egyrészről teljesen laposak, kivasaltak, így híven tükrözik a festészet modernista misszióját, ugyanakkor teljesen kibillentik a teret, és mintegy építészetként is értelmezhetővé válnak. Katja képei lehetnek izgalmas térjátékok, befejezetlen, magukon kívülre utaló jelzők, melyek megnyitnak egy belső dimenziót, és arra invitálnak, hogy saját magunkban folytassuk, tágítsuk ezeket. Olyanok, mint egy ablak egy belső, absztrakt világra, nem a történések, nem a hagyományos tér-idő világára, hanem egy más szabályok szerint létező belső, avagy mögöttes dimenzióra. 

Ezekben a munkákban nincs érzelgősség, nincs érzelem, ezért nem lehet megközelíteni őket az érzéseinken keresztül (valószínűleg ezért idegenkednek sokan az absztrakciótól). Viszont ezek a létterek nagyon is mutatnak valahova, egy szinten tehát belső tájképek. Valahogy érezzük, hogy – Fry terminológiájával élve – magukban foglalják a tiszta formát. Úgy tűnik tehát, hogy a művészetnek az absztrakció az egyik örök nyelve, amelyen Katja nagyon jól beszél. 

▬▬▬▬

A remix of imaginary interactivity 

Karinthy Szalon

2021. augusztus 24. – szeptember 17.